Szívörvény

5. fejezet

„... kezdem annyira megkedvelni őt, hogy elvonja figyelmemet a feladataimtól. Túlságosan szép ő nekem... túlságosan tökéletes."

Jégkirálynőnek nevezik. Mérhetetlen büszkeséget érez, ahogy a kastély legnagyobb erkélyének korlátjánál állva a birodalmát szemléli. Elvettek tőle mindent, de visszatért, és bebizonyította, hogy senki sem állhatja útját, ha valamit el akar érni. Ma már senki nem meri megkérdőjelezni a hatalmát.

Az alányugvó Nap sugarai megtörnek áttetsző kristálytestén, szilánkos ragyogásba vonva körülötte a levegőt. Tudja, hogy gyönyörű, gyönyörűbb, mint amilyennek azok hiszik, akik csak elbeszélésekből hallottak róla.

A háta mögött, az árkádokat tartó egyik oszlop árnyékából egy férfi lép elő. Olyan, mintha a sötétségből öltene testet. Hangtalanul lép a királynő felé, mintha ő maga lenne az éjszaka, mely lassan bekebelezi a világot.

– Igazat beszél a nép – szólal meg a férfi mélyre karcolt hangon –, tényleg hóból és jégből vagy.

A királynő méltóságteljes, kimért lassúsággal fordul meg. Nem ijed meg, nem fél, mert nincs semmi, amitől tartana. Amikor azonban megpillantja az idegent, a teste mintha kevésbé tisztán ragyogna.

– Mit keresel itt? Hogy jutottál fel ide? – kérdi halkan a királynő, és a múlt eltemetett emlékei lopva szivárognak elő a lelkéből. Ez a férfi segített neki, mikor elveszett volt. A saját köpenyét adta neki, hogy óvja a hidegtől. A királynő nem felejtette el őt.

– Csupán látni akartalak – vonja meg a vállát hanyagul a férfi, csak arra adva választ, amire ő akar. Közelebb lép a királynőhöz, így már közvetlenül egymással szemben állnak. A királynő emlékeiben a férfi óriásnak tetszik, most azonban szinte egyforma magasak.

– Miért?

– Mert te voltál az egyetlen, akinek valaha is önzetlenül segítettem.

– Akinek te segítettél, már nem létezik. Azt a gyermeket porrá hamvasztotta a tűz.

A férfi a királynő keze felé nyúl, megragadja, majd az ajkához emeli, és gyengéd csókot lehet rá, aztán a királynő szemébe néz. A királynő képtelen mozdulni, foglyul ejti a férfi tekintete.

– Az a gyermek csak megfagyott, de szerintem ott van még benned. Jégbe zárt tűz, ez vagy te.

A királynő elkapja a kezét, de későn, mert ahol a férfi forró ajka az áttetsző és fagyos bőrhöz ért, most egy halvány foltban megrepedezve olvad a jég, és mögüle igazi bőr sejlik fel. A királynő lelkét félelem szorítja össze. Elrejtve a férfi tekintete elől a kezét, megmarkolja a korlátot. Érintése nyomán a szürke köveken hidegen szikrázó, dermedt virágokat bont a jég.

Jázmin megremegve riad fel, egy pillanatig fogalma sincs, hol van, aztán visszahanyatlik a kanapéra, és erősen összeszorítja a szemét. Képek peregnek benne, de egyiket sem tudja megragadni – akárhogy igyekszik, egyre homályosabbá mosódnak. Csak abban biztos, hogy Ádámmal álmodott.

Kicsit feljebb tornázza magát a kanapén. Ahogy mozdul, a könyv, amibe menekült, a padlóra esik. Jázmin lenyúl érte, és az asztalra teszi. Fogalma sincs, hogy aludhatott el. Azért kezdett olvasni, mert amint elküldte Ádámnak az e-mailt, zavarodottság és izgatottság lett rajta úrrá. Aggódott, hogy mit szól majd Ádám az e-mailhez, hogy válaszol-e, és ezek az érzések a legkevésbé sem töltötték el örömmel, ezért aztán olvasással akarta elterelni a figyelmét, hátha akkor előbb-utóbb nem érez majd mást, csak az áhított közönyt. Nem járt sok sikerrel, alig emlékszik arra, amit olvasott, de úgy tűnik, arra legalább jó volt, hogy elnyomja az álom. Nem sokat aludt az éjszaka, most egy picit frissebbnek érzi magát – eltekintve attól, hogy szüksége lenne egy kávéra és egy kiadós és alapos zuhanyzásra, de legalább már nem olyan nyomott a hangulata, mint korábban.