Lolita | Jimin ff

18. fejezet

„Lángolás, lángolás mindenütt. Lángcsóvák csapkodnak körülöttem. Egy erdő közepén vagyok. Ijedtem kapkodom tekintetem a mellettem elhaladó emberek között: ők a csapattársaim. Ők a csapattársaim, akiket merénylők üldöznek. Az ellenség egyenesen a nyomukban van.

Csak kérdések ismétlődtek a fejemben: Vajon engem miért nem bánt senki? Miért nem szenvedek a csapattársaimmal együtt? Miért nem tudok megszólalni? Miért gyökereztek lábaim a földbe? Miért nem tudok másra koncentrálni?

Csak tanakodok. Csak tanakodok és a fejem egyre csak zúg. Egyre csak zúg, szüntelen és nyughatatlan. Megőrülök.

Kétségbeesett és fájdalmas ordítás hallatszik a közelből, ami eltompít szinte minden hangot: Hoseok halott. Velőtrázó sikoly hallatszódik a távolból, megrázva a fák lombját: Hwara... halott?"

Jimin zihálva riadt fel. Szemei azonnal kipattantak. Szíve zakatolt, homloka verejtékezett. A sokk egyszerre rázta meg testét és félemlítette meg azonnal. Úgy érezte, hogy gyomra menten felfordul.

Feltolta magát ülőhelyzetbe és kétségbeesetten kapta tekintetét Hoseok irányába, hogy biztos megbizonyosodjon róla: ez csupán csak egy álom volt. Szerencsére az ágyon valóban egy békésen szuszogó és mély álmát alvó Hoseok feküdt, teljesen egészségesen és épen. Minden sérelem nélkül.

Hatalmas teher esett le vállairól abban a pillanatban.

- Senki sem halt meg. Ez csak egy álom volt. Nyugi, Jimin, minden a legnagyobb rendben. Aggodalomra semmi ok – nyugtatta magát – viszonylag sikeresen.

Ilyen furcsaságot még soha életében nem élt ált. Még mindig alig bírta felfogni agya kreálmányait.

Vajon miért pont Hoseok vesztette el az életét? Vajon Hwara valóban halott lenne? Még belegondolni is alig tudott. A döbbenet és a félelem pedig lassacskán teljesen felemésztette belülről.

Miért pont Hoseok és Hwara? Miért pont a két szeretett személy? Miért van rá egy ócska kis álom ekkora hatással? Hiszen ez az egész egy értelmetlen kis butaság volt, semmi több. Nincs ok a félelemre, nemde?

- Hmmm... ez furcsa...

Lassan újra hanyatt feküdt. Még pár percig meredt a plafonra, majd szemhéjai újra nehezedni kezdtek és azonnal elnyomta az álom.

Nem, nem olyan békés álom, amilyenre gondolsz. Ez annál sokkal rosszabb. Igaz, hogy békésnek és meghittnek indult: de a vége fényévekre volt a happy endtől.

„Betoppantam a kis szobába, ami szinte egy rózsaszín felhőcskéhez volt hasonlítható. Mindenütt habos-babos díszek és tárgyak: az ágyon pedig életem megszépítője ült, megannyi párnával körülvéve.

- Hát jó reggelt! – köszöntöttem nagy mosollyal az arcomon, miközben megindultam felé.

- Oppa! – fonta azonnal vékony kis karjait nyakam köré, mikor megálltam előtte lehajolva és megtámaszkodva két oldalán az ágyon. Szorosan hozzám bújt, miközben mélyen beszívta a levegőt.

Azonnal beletemettem arcom a nyakhajlatába, amin kissé kuncogott.

- Mi olyan mulatságos? – húzódott egy széles mosolyra a szám és egy gyors puszit nyomtam a nyakára.

- Csikiz a hajad, oppa – kuncogott ismét.

Kissé eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyönyörű íriszei, aranyos mosolya, babaarca és kislányos énje miatt még inkább vigyor kerekedett az arcomra.

Valóban olyan volt, mint egy védtelen kis lélek. Egy igazi kislány, akire nekem kell vigyáznom, akár egy bébiszitter. Csak ezt még élvezem is... legalább valakiről gondoskodhatok a nap minden percében... nagyjából.

- Hogy aludt az én kis hercegnőm?

- Jól! Bár... - változott meg azonnal arckifejezése és kissé zavarba jött – V-Veled jobb lett volna... - pirult el és engedte el a nyakam, miközben feltűnően elkerülte a szemkontaktust.

- Jó lenne, ha itt aludnék, mi? – sóhajtottam fel.

- Ig-Igen... - szólalt meg ezentúl halkabban, miközben újra rám nézett.

- De azt ugye tudod, hogy nem szabad? – suttogtam azt az egy dolgot, ami távol tart minket egymástól – Most is csak azért tudtam feljönni a bejáraton keresztül, mert tiszta volt a terep...

- Tudom, oppa... - láttam rajta, hogy nagyon csalódott lett – O-Olyan rossz, hogy nem lehetsz a közelemben apáék hülye szabályai miatt... - teltek meg szemei megannyi apró könnycseppel, amin azonnal megesett a szívem.

- Emiatt ne szomorkodj, oké? – simítottam meg hüvelykujjammal arcát, mire ajkai megremegtek az előtörni készülő sírástól – Mindig itt vagyok neked – csókoltam meg hosszan, mire újra a nyakamba kapaszkodott.

Eddig a pillanatig minden meghitt volt... de ez az egész egy pillantás alatt szertefoszlott.

A fűben térdepeltem. Bal lábamból szaporán gyöngyözött a vér, amit egy puskagolyó okozott. A lovam elmenekült a nagy harc közben. Nincs hova mennem.

Karjaimban hercegnőm holttestét tartottam, amely számomra egyre csak nehezedett, hiszen kimerült és megtört voltam. Szemeimből könnyek záporoztak, ahogyan arcát vizslattam. Seb és vér mindenütt, amerre csak a szemem lát.

Arcomat nyakába temettem, mit sem törődve a büdös, vörös folyadékkal, ami belőle jött.

Felsírtam. Minden bánat és gyász egyszerre szakadt fel tüdömből.

Menthetetlen. Szerethetetlen. Reménytelen."

- Az lehetetlen!!! – riadt fel hirtelen álmából, ordítva. Azonnal felült. Mint akit teljesen kicseréltek volna.

- Jimin, minden rendben? – emelte fel egy kissé a hangját Hoseok, aki már egy jó ideje az ágya mellett figyelte őt.

A szólított azonnal összerezzent és társára kapta tekintetét. Íriszei most megannyi fájdalomtól csillogtak. Homloka izzadságcseppektől tükröződött.

- Csak sírtál és sírtál. Minden rendben? – szólalt meg a másik ezúttal nyugodtabb hangnemben, miközben arcát vizslatta.

- P-Persze... - szólalt meg végre az ezüsthajú, miután felsóhajtott.

- Nem úgy látszik... - vonta fel a szemöldökét sejtelmesen Hoseok.

- K-Kimegyek levegőzni... - állt fel Jimin és remegő lábakkal kilépdelt a kicsiny teraszra, becsukva maga után az ajtót.

Kint nekitámaszkodott a kerítésnek, lehajtotta a fejét és csendben tűrte, ahogyan a sós könnyek szinte mardossák szemeit. Sohasem volt még ilyen érzékeny.

- Mi történik velem?

- Mi a baj? Látom, hogy nincs minden rendben... - csatlakozott hozzá pár perc múlva Hoseok.

A kérdezett ismét felsóhajtott, kiegyenesedett és társára kapta tekintetét.

Pár pillanat után megszólalt.

- Hyung...

- Hmmm? – nézett vissza rá társa, aki eddig szintén csak maga elé meredt.

- Ugye az álmok sohasem válnak valóra?

A barna hajú szélesen elmosolyodott, miközben kuncogást hallatott.

- Miért válnának valóra? – borzolta össze a haját, mire az halkan felnevetett.

Jimin azon az éjszakán próbálta magát túltenni rajta és azt mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben. De még mindig aggasztotta az egész.

Megtartotta magának, nem mondta el senkinek sem. Az ő kis titka maradt.

De vajon meddig bírja ezt szó nélkül hagyni? Meddig tudja elviselni ezt a terhet?