Szívvarázs

12. fejezet

Félúton

Viv mosolyogva csukja be a könyvet, egy pillanatig még benne él a történetben, aztán viszont fájón kizuhan belőle. A vékony kötet az asztalon széthagyott többi könyv tetején landol, valóságos kis kupacot alkotnak már így együtt. Nem akarja, mégis önkéntelenül megszámolja őket, mintha ugyan az elolvasott könyvekben mérné az időt, amit Erik nélkül kénytelen tölteni.

Tizenhárom nap telt el (beleszámolva a mait és azt is, amikor Erik elment, szóval, ha jóindulatú akar lenni, akkor lehet tizenkét nap is, végül is ki tudja, talán ma végre Erik megérkezik). Viv nem tudja, mit hitt, de azt biztosan nem, hogy a férfi ilyen sokáig távol lesz. Vagy ha mégis, hát bízott volna egy sms-ben, esetleg, hogy Erik felhívja, de semmi. Eltűnt, és Viv nem tudja, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Mivel segít többet Eriknek? Ha békén hagyja, vagy ha mondjuk, ír neki? Eddig kibírta, hogy ne keresse, de egyre nehezebbnek érzi ezt a tétlenséget.

Sose töltöttek még egymás nélkül ennyi időt. Még amikor megismerkedtek, és a férfi nem volt náluk állandó vendég, egy héten egyszer akkor is mindig benézett hozzá. Fura, de most belegondolva, a lány nem is igazán tudja, hogyan kell élnie Erik nélkül. Tisztában van vele, hogy volt élete előtte is, de mégis, az emlékeinek a javában a férfi is szerepel, és ettől most bénítóan magányosnak érzi magát. Igazából ezért olvas állandóan. A filmnézés és a zenehallgatás Erikre emlékezteti, jó néhány könyv is, úgyhogy azokat jelenleg messziről kerüli. Tulajdonképpen Vandától csakliz el folyamatosan olvasnivalót, és bár a legtöbb nem kifejezetten az ő stílusa, most pont ezért mégis jó, így ugyanis nem jut eszébe megállás nélkül Erik olvasás közben. Ez az egyetlen, amivel igazán el tudja terelni a figyelmét, nem hosszan, de legalább egy picit. Amíg olvas, nem az ólmos fáradtsággal vánszorgó perceket számolja, nem hallgatózik a kapu és a bejárati ajtó felé, és nem tesz úgy, mintha Erik bármelyik pillanatban beléphetne, csak azért, hogy aztán újra és újra csalódjon, amikor mégsem lép be. Megőrjíti az állandóan feltámadó remény és az azt követő kiábrándulás.

Viv hátradől a fotelben, és behunyja a szemét. Önzőnek érzi magát, amiért visszakövetelné magának Eriket, holott a nagyszülei hét éve nem látták. Tizenhárom nap egyáltalán nem sok, főleg úgy nem, ha az elmúlt hét évet is figyelembe veszi. Valószínűleg nem is érezné magát ennyire pocsékul, ha Erik jelentkezett volna, ettől a hallgatástól azonban lassan ugyan, de feltartóztathatatlanul szivárog a lelkébe a félelem. Mi van, ha történt valami? Ha Erik nincs jól? Vajon haragudna egy sms-ért? Vagy mi lenne, ha Örsnek írna a facebookon?

– Minden rendben, Viv?

Jázmin hangja megriasztja Vivient, de ezt igyekszik leplezni. Felnéz, az ajtóból nemcsak Jázmin, hanem Evelin is fürkészőn figyeli őt. Evelin csak most érkezhetett, de Viv annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is hallotta az ilyenkor szokásos zsivajt. Fura, hogy senki nem köszönt be neki, se Leó, se Irina, se Lilla – vagy lehet, hogy köszöntek, csak ezt se vette észre?

Viv összeráncolja a homlokát. Igen, ez sajnos lehetséges, mostanában elég gyakran merül el annyira magában, hogy megszűnik körülötte a világ. Jázmin és Evelin a reakcióját – vagyis annak hiányát – látva biztos mindenkit kiterelt a konyhába, ők meg összebeszéltek, hogy egyszerre környékezik meg, és így próbálnak meg egy kis lelket önteni belé. Viv nem áltatja magát azzal, hogy nem látszik rajta, hogy egyre inkább készen van, de jobban örülne, ha csak hagynák, hadd eméssze magát.

– Persze, minden oké – mondja szándékosan közönyösnek szánt hangon. Nem akarja, hogy aggódjanak érte, persze valószínűleg feleslegesen erőlködik, mert a nővérei mindenképpen aggódnának, de azért nem akar ehhez még több alapot adni, ezért aztán próbál teljesen normálisan viselkedni.