Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Milyen hamar eltelt egy hét, nemde? Azokon a napokon, melyeket a srácok társaságában töltöttem, pontosan ezt éreztették velem. Viszont mikor egyedül voltam, szinte imádkoztam azért, hogy teljenek gyorsabban azok az átkozott percek, de persze ők csak gúnyt űzve belőlem vánszorogtak olyan lassan, amennyire csak tudtak.
Szerencsére a mai nap nem egy ilyen, hiszen -bár vasárnap van- Sehunnie ismételten úgy határozott, hogy jobb partner híján elrángat magával próbálni. Természetesen, mivel tanult a legutóbbi esetből, így csupán nézőként vagyok jelen a teremben, s persze azért, hogy ha úgy adódik, tanácsot adjak neki bizonyos lépéseket illetően. Na, nem mintha szükség lenne rá, hiszen rengeteget fejlődött, mióta tényleg tenni akar az előrelépése, fejlődése érdekében.
- Minden rendben? -lihegve kiabálja túl az aktuálisan játszott számot, melynek pillanatokon belül vége. Nem is igazán értem a srác logikáját, hogy miért nem volt képes kivárni azt a kis időt, de egy ideje már nem fárasztom magam azzal, hogy válaszokat találjak olyan kérdésekre, melyekre értelmes felelet úgysem érkezne.
- Persze, minden. -húzódik egy enyhén hamiskás mosolyra az ajkam, melyről én magam is jól tudom, hogy nem bizonyult elég meggyőzőnek. Mivel tudom, hogy úgysem hagyja annyiban a dolgot, megelőzöm a felesleges noszogatást és önszántamból kibököm, hogy mi is az, ami jelenleg nem hagy nyugodni.- Csak... kicsit fura belegondolni, hogy mikor legutóbb voltam kettesben egy ilyen helyen az egyik bandataggal, elég érdekes vége lett.
- Azóta sem keresett? -támaszkodik térdeire, hogy így fújja ki magát. Fáradt lehet, hiszen legalább egy órája itt vagyunk már, ő pedig egészen idáig egyetlen pillanatra sem állt meg. Most viszont, hogy vége a jelenleg játszott számnak, végre megpihenhet kicsit.
- Még csak rám sem nézett. -nevetek fel kelletlenül, kissé gúnyos fintorral az arcomon.- Mindegy, hagyjuk is! -legyintek lemondóan, s tulajdonképpen úgy terveztem, hogy ezzel a mozdulattal együtt kihessegetem a fejemből az oda nem illő gondolatokat. Ha ő nem keres, én miért kattogjak folyton folyvást azon, hogy vajon mikor, mit csinál, na és persze legfőképp, hogy kivel? Ha őt nem érdekli annyira az, ami történt, hogy emiatt megkeressen és esetleg megbeszéljük, akkor engem sem fog! Amúgy sem akarok tőle semmit... Mert nem szabad. Viszont azt hiszem, hogy ez az egy hét, mely teljes némaságban telt közöttünk, kezd ráébreszteni bizonyos dolgokra. Például arra, hogy ne kergessek hiú ábrándokat. Ideje mérlegelnem a fennálló tényezőket és végre felnőnöm. Nem folytathatom a gyermeteg álmodozást a táncoslábú hercegemről, barna hajjal, mandula szemmel, gyönyörű hanggal és tökéletes... nos, mindennel. Minden újabb eltelt órával egyre inkább érzem azt, hogy Kainak nem is jelentett volna semmit az a csók. Ha megtörtént volna, az is mindegy lett volna neki. Valószínűleg csak megpróbálta kihasználni a kínálkozó lehetőséget, ennyi az egész. Carpe diem, szokták mondani. Csak hát, itt nem jött össze. A férfiúi büszkeség pedig elég bonyolult dolog, melynek minden bizonnyal épp most iszom meg a levét. Vagy jobban mondva: a történtek óta. Na, igen, egy részem így érez, a másik felem pedig attól retteg, hogy talán egy értékes barátot veszítettem el mindössze azért, mert többet akartunk, mint szabadott volna. Tanácstalan vagyok. Igazán tanácstalan.- Inkább mesélj te! -csapom össze a tenyerem, hogy egy kicsit észhez térítsem magam, s minden figyelmemet ennek az áldott jó léleknek szentelhessem.- Van már valami változás az álrandis ügy terén?
