Lélektelen

8. fejezet

Több mint egy hete semmi hírt nem kaptam Camről. Egyszerűen felszívódott. Mattől tudjuk, hogy állítólag hazautazott a szüleihez és ott is marad egy darabig. De ki hiszi ezt el? Mert én nagyon nem vagyok rá képes. Bethték bevették. Sőt, az egész egyetem bevette, hogy a leány álom, szívtipró Cameron elutazott. Azóta az eset óta, másnak nézem Camet. Sokkal több mint egy hétköznapi ember, ebben biztos vagyok. Lefekvésnél mindig hallok egy dalt, mely nagyon érdekes. Minden dal különböző volt, de egy dologban közösek voltak. ,,De ha tudnád mi és ki vagyok..." Elgondolkodtató, mit is akar ez a pár szó jelenteni. Minden dalban ez volt a refrén.
- Jas! - lökött oldalba a padtársam Beth. El is felejtettem, hogy előadáson vagyok. Méghozzá francián. Ez az egyik felvett tantárgyam amin nem vagyunk együtt Cammel. Már megint rá gondolok. Hihetetlen. Egyszerűen nem hagyhatom ennyiben ezt a dolgot. Furdal a kíváncsiság. Most én szeretnék válaszokat kapni.
Beth felhúzta a szemöldökét.
- Mi van? - kérdeztem. Beth homlokán a ráncok összeszaladtak. Ebben a pillanatban csengettek. Bethtet ezt nem zavarta.
- Amióta a Cam elutazott, nagyon furcsa vagy. Túl sokat gondolkodsz. Ne legyél olyan fura mint ő. - hallottam Beth hangjából a figyelmeztetést. És valami beugrott. Még a kórházban lábadoztam, a baleset után egy nappal. Mrs. Saunders mondata ugrott be; ,, És mire ideértem reggel, vissza kellett mennie az egyetemre...". Úgy tudtam ez így is volt, de a belsőm valamit súgott, hogy ez koránt sem igaz. Megfájdult a fejem. Kíváncsiság itt is győzött.
- Beth. Emlékszel a balesetem után, mikor Cam bejött a kórházba velem? - kérdeztem. Szinte csak mi maradtunk a teremben. Beth helyeslően bólintott. - Anyu azt mondta, másnap bement az egyetemre. Itt volt az nap? Jött egyetemre? - Beth fal fehérré vált. Meglepődött arckifejezés ült ki az arcára.
- Az nap nem jött be. Mindenki teljesen le volt törve, hogy nem láthatják már két napja a sármos Camet. Miért kérdezed? - felvonta az egyik szemöldökét. Hogy mi van? Nem jött be aznap? A nővéreknek, orvosoknak, anyámnak és nekem is hazudott. De miért? Ez nekem nagyon zavaros volt. Igaza van Bethnek. Túl sokat gondolkozok.
- Lényegtelen. Csak gondolkozok. Fura ez az egész, fura ő. -mondtam magam elé nézve, és már pakoltam is. Beth szintén így tett.
- Hát fura srácokat tudsz kiszemelni magadnak csajszi - mondta, és óvatos vigyor jelent meg gyönyörű arcán. Szőke haját kócos kontyba fogta ami állati szexisé tette, így kiemelte a nyaka ívét. Nagyon divatos volt a szerelése, mint mindig. Magamra néztem. Pont az ellentette voltam. Mostanában annyira lefoglalt Cam ügye, hogy nem is törődtem magammal.
- Mivel ez volt az utolsó előadásunk, nem megyünk el shoppingolni? - kérdeztem mosollyal. Bethnek felragyogott zafír kék szeme.
- Ez a beszéd csajszi! - mondta, és a nyakamba ugrott.
Miután összepakoltunk, kifelé mentünk a teremből. Egy érzés nem hagyott nyugodni. Melytől kiráz a hideg. Valaki figyel. Éreztem hátulról valaki vagy valami tekintetét. A hátamon lévő pihe szőrök mind égnek álltak. Jeges fuvallatot éreztem a hátamon. Megpördültem a tengelyem körül. Szívverésem szaporább lett. Senkit nem láttam, de tudom hogy itt volt valami. Éreztem.
- Mi az Jas? - kérdezte Beth a hátam mögött. Vártam míg a légzésem vissza áll a normál tempóba.
- Semmi, csak megnéztem nem e hagytunk ott valamit. De nem, úgyhogy mehetünk - megfordultam és kilöktem a terem ajtaját. Lementünk az emeletről, a főbejárat felé igyekeztünk. Ugyan az az érzés most is hatalmába kerített. Megfeszült minden izmom. Beth törte meg a kísérteties csöndet.
- A héten lesz egy buli Blake egyik haverjánál. Kaydan Rownnál. Jössz velem? - motyogta. Na hát igen. Az én barátnőm oda meg vissza van Kaydantól. A srác le se szarja, de Beth nem adja fel. Az igazat megvallva, nem mintha az én helyzetem jobb lenne, sőt nagyon is rosszabb. Bár nem mintha oda lennék Camért. Nem mondhatnám, hogy az esetem. De kinek akarok hazudni?!
- Még mindig oda vagy érte? Hát nem tudom Beth. Nem vagyok az a bulizós típus, tudod - mondtam és közben a kocsimhoz igyekeztünk.  De végül is mi bajom lehetne?! Élnem kell az életemet. Ezen az ügyön nem kell fenn akadnom. - Jó rendben. Végül is mit veszíthetek?! Egy kis bulizás igazán jót tenne.
- El sem hiszem, hogy ezt mondtad! - lepődött meg Beth.
- Hát én sem - motyogtam. Beszálltunk az autómba, bekötöttem a biztonsági övet és hátra dobtam a táskámat. Beth szintén így tett. Kulcsot a helyére raktam, és már fordítottam volna el amikor a motorház tetején megjelent egy szellem. A vér kifutott az arcomból. Felkiáltottam. A kezem megállt útközben. Lefagytam.
- Jas mit láttál? Jól vagy? - megfogta lefagyott kezemet.
- Már közel jár. Hamarosan vissza tér hozzád... - mondta reszelős hangon az entitás. Fejéből ömlött a vér. Fejbe lőtték. Jesszusom! Ezt a látványt nem kívánom senkinek! - ... és eljön majd az időd! Te vagy az! A Halál nem felejt... eljön érted, már közel jár!
Ebben a pillanatban úgy ahogy megjelent, úgy el is tűnt. Már kezdtem magam túltenni az azelőtti eseten, erre tessék. Ez már nem lehet vicc! És miért beszélt úgy mintha a Halál  egy konkrét személy lenne?! Mindkettő szellem így beszélt a Halálról. Ennek semmi értelme, hisz az egy esemény nem egy személy! Kezdek őrültté válni. Azt hiszem dolgom lesz a túlvilággal.
- JASMINE SAUNDERS! - ordította a fülembe Beth a nevemet.
- Áúú! - két kezemet a füleimre tettem.
- Megérdemelted! Mi történt? Úgy nézel ki mintha szellemet láttál volna! -  aggódó tekintet terjengett a bársonyos arcán. Most erre mit mondjak? Pontosan eltalálta. Azt láttam.
- Mindegy. Induljunk - mondtam témát terelve. Semmi képen nem akartam Bethnek ezt elmondani. Had éljen hétköznapi életet.
Gyújtást adtam a kocsira és már hajtottunk is ki a parkolóból, megcélozva az egyik plázát. Ekkor megszólalt a telefonom. Beth előhalászta a táskámból. Ránézett a képernyőre.
- Ismeretlen. Felvegyem? - kérdezte.
- Nem kell, adjad - mondtam.  Elvettem az egyik kezemet a kormányról és átvettem a készüléket.
- Haló?
- Jas! Most azonnal menj haza Bethtel! Megértetted? Most rögtön! - szólalt meg egy hang a telefon másik oldalán. De vajon ki lehetett?! Ismerős volt a hang.