Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A munkahelyem bejárata eddig nem váltott ki belőlem semmilyen érzést sem, amikor beléptem rajta. De most? Most rettegek. Nem jobban, mint mikor a fejemhez szegeztek egy tucat fegyvert, de félek. Ez más. Most tisztában vagyok, azzal mi történik, nincs süvítő adrenalin az ereimben, mint akkor. Józanul átlátom a helyzetet, és bár nem lennék rá képes. Ha az embernek van ideje, és lélekjelenléte megérteni, és gondolkodni azon, mi történik, vagy mi fog történni, mindig elbaltázza a dolgokat. Ez nem ösztönből jön, nincs helyes megérzés. Csak a túlagyalás, arról, mit kell tennem. Amit őszintén nem tudok. Nem vagyok birtokában ennek a tudásnak.
Úgy látom, semmi sem változott a három nap alatt, amit kihagytam. Műmosolyok, kontyos, ceruzaszoknyás nők tipegnek magassarkúikban, leginkább öltönyös pasasok után rohangálva. Még mindig elborzaszt, hogy alig van nő a vezetőségben, vagy magasabb posztban. Itt szinte mindenhol azok diktálnak, akiknek rúd van a lába között, és ez a mai napon jobban feldühít, mint a többin.
Ahogy közeledek a részleg felé, a lábaim zsibbadni kezdenek, szinte jelezvén, hogy most forduljak meg, míg lehet. Addig, amíg senki sem veszi észre, hogy itt vagyok. De az eszem mást diktál. Túl kell esnem ezen, már rég túl kellett volna, igazából. Már hétfőn be kellett volna jönnöm, és szembenéznem Mr. Donnannel. De Dallast csak tegnap este sikerült rávennem, hogy végre bejöhessek dolgozni. Nem igazán tudom, mivel sikerült meggyőznöm, de sikerült.
Shelly, és Inez halad el mellettem, pár furcsa pillantást vetnek rám, és köszönés nélkül elhúznak, miközben én már majdnem húzom magam után a lábaimat. Az üvegajtó elé érve mély levegőt veszek, kihúzom a hátam, és emelt fővel libbenek be a munkahelyemre.
Mint minden másik napon, az asztalom felé veszem az irányt, nem késtem, nem ittam kávét, így nem is önthettem le magam, ügyeltem arra, hogy hibátlanul nézzek ki ma, mégis mindenki engem figyel, páran össze is suttognak. Ez nagyon nem jelent jót.
És akkor odaérek a pokol kapujához, mindennek a végéhez. Mr. Donnan irodájának ajtaja tárva nyitva van, hanyagul tekint fel, amikor odaérek a küszöbére. Majd egy nemtörődöm grimasz után, valami más fut át az arcán, és újra rám emeli a tekintetét. Pont, mikor elhittem, hogy leszarja, hogy itt vagyok.
– Miss Dacaro! Örülök, hogy sikerült eljutni a munkahelyére! – a hangja nem a megszokott halk, és mély tónusú, hanem hangos. Annyira hangos, hogy a közeli asztaloknál biztosan tisztán hallják őt.
– Jó reggelt, Mr. Donnan. – megejtek egy kínos mosolyt, feszengve ácsorgok az ajtajában, várva, hogy mi a mai feladat.
– Késett. – közli higgadtan, de az arca teljes mást mesél el.
– Uhm, uram, nem késtem. Mindig ilyenkor érek be, és még...
– Miss Dacaro, kérem, nem kellenek a kifogások. Holnap ne késsen. Megértette?
