A jégkirálynő (Átírás alatt)

Testvériség

Ott álltam a bátyámmal szembe, akit lassan nyolc éve nem láttam, teljesen megsemmisülve. Forgott velem a föld, a torkom száraz volt, a tenyerem izzadt. Csak néztem nagy szemekkel, mint valami idióta. Alex hét évvel idősebb nálam. Amikor a nővérünkkel, Johannával együtt úgy döntöttek, hogy nem akarnak többet hallani rólam, én tíz éves voltam, Alex tizenhét, Johanna pedig húsz. Ők már felnőttek voltak, én pedig egy kislány, akinek senkije nem maradt az égvilágon. Először az apámat veszítettem el, majd szinte azonnal a testvéreimet is. Akik állítólag imádtak engem és bármit megtettek volna értem. A testvériségünk nem jelentett számukra semmit. Anyám első férje, Zrínyi Tamás volt, tőle születettek meg a testvéreim, de szinte ahogy ők megszülettek, Tamás és anyám elváltak. Nemsokra rá pedig megismerte apámat, akivel állítólag őrülten szerelmesek voltak. Ekkor anya még csak alkalmazott volt egy divat cégnél, halványan pedig rémlik is, hogy boldog család voltunk. A testvéreim sok időt töltöttek nálunk, nagyon jól kijöttek apával és a válás ellenére, én is sok időt töltöttem náluk, ugyanis Tamás és anyám barátságban maradtak. Hat éves voltam, amikor anyám megalapította a Lóresz Style-t, ami az én nevemet kapta, mint Dolóresz, ekkor kezdődtek el a gondok. Állandóan ideges volt és őrjöngött, már nem volt ideje ránk, a családjára. Apám és a testvéreim pedig négy évig voltak hajlandóak ezt csinálni, aztán egyszer csak felszívódtak. Anyám nem is kereste őket, túl büszke volt hozzá.

- Atyaég Kéla! Te vagy az? - nézett rám hüledezve. Nem voltam képes megszólalni, így csak bólintottam. - Meg sem ismertelek! Hisz' te már kész nő vagy! Tizennyolc éves vagy már igaz? - próbált velem beszélgetésbe elegyedni.

- Még csak tizenhét. - feleltem komoran. Ekkor pedig beállt a csend. El akartam tűnni innen! - Őszinte részvétem apukád miatt... Jó ember volt. - mondtam.

- Már nagyon rég óta betegeskedett, megváltás volt neki, sajnos... - szegte le a fejét, majd lehajolt és felvette a gyászról szóló papírt és átnyújtotta nekem. Remegő kézzel vettem át.

- Amint anyánk hazaért, oda adom neki. Biztosan el szeretne majd menni. - hebegtem, de még én is szembe röhögtem volna magam. Az anyám pont magasról le fogja szarni a temetést, senki nem foglalkoztatja önmagán kívül. Nála önzőbb nővel még sosem találkoztam.

- Mind a kettőtöket várjuk, ha gondolod. Végül is, egy család vagyunk. - nézett bűnbánóan a szemembe.

- Nekem most mennem kell! - jelentettem ki éles hangon, majd megragadtam a bőröndömet és a sporttáskámat. - Még sok a dolgom, most jöttem egy iskolai kirándulásról.

- Persze, nem akarlak feltartani! Itt van a telefonszámom. - nyúlt a zsebébe és elővett egy névjegykártyát, amit oda adott nekem. - Kérlek jelezzetek vissza, ha jöttök.

- Feltétlen. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, de fogalmam sincs, hogy csináltam. Azzal vissza se nézve indultam be a lakásba, ahol születésem óta lakok. Bevágtam magam után a bejárati ajtót, kulcsra zártam, majd a táskáimat ott hagyva az ajtóban indultam meg a konyha felé. Az asztal márványlapján ott ékeskedett anyám kedvenc virágcsokra egy vázában. Gondolkodás nélkül kaptam fel és vágtam földhöz, miközben magamból kikelve üvöltöttem. Lerogytam a konyha hideg kövére, a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és átkulcsoltam a karjaimmal. Sírni akartam. Olyan hangosan és olyan erősen akartam sírni, ahogy csak lehetett volna, de egy könnycsepp sem gördült ki a szememből. Ott ültem a váza és virágdarabok között, a víz szépen elterült a szürke kövön én pedig elmélázva néztem. A telefonhívás, amit az apámtól kaptam a táborban teljesen taccsra vágott, nem voltam rá felkészülve, hogy ismét egy hasonló eseménybe botoljak. Ekkor vettem észre, hogy a kezemben még mindig görcsösen szorítom Alex névjegyét, ami már teljesen összegyűrődött. Szipogtam egyet, mintha tényleg sírtam volna, holott csak mérhetetlen dühöt éreztem, ami még arra sem volt méltó, hogy sírjak miatta. Gondosan kisimítottam a kis kártyát, amin ez állt. Zrínyi Alex Bolivár gyermekorvos. Elérhetőségei: - hát persze, hogy orvos lett. Mindig is valami „nagyembernek" készült, ezen meg se kellene lepődnem.

Fogalmam sincs, meddig ültem ott a konyhakövön, az asztal lábának támaszkodva, mire felálltam és összeszedtem magam. A csomagjaimat becincáltam a szobámba és neki álltam kipakolni belőlük mindent. A nagyja ruháim mind a mosógépbe mentek, amin elindítottam a megszokott programot. Amik nem, értelemszerűen visszakerültek a szekrényekbe, ahol a helyük van. Próbáltam elfelejteni a sok szart, ami az imént történt velem. Beletörődtem, hogy már sosem kapom vissza a családomat, eltemettem és mióta lett egy új családom, ez tényleg eszembe sem jutott. Az apám hívása is csak egy emlékfoszlány volt, ami mintha meg sem történt volna. De most, hogy Alex itt volt, nem tudom nem megtörténtként kezelni. Nem dobtam ki a régi sim-kártyámat. Nem tudom, miért nem tettem így, miért nem zúztam össze ott, a táborban egy kővel, mikor kértem másikat, de nem tettem. Elraktam a pénztárcámba és azóta is ott van, a telefonszám, amit név nélkül mentettem el. Nem volt erőm tárcsázni, nem volt hozzá gyomrom. Az az ember megszűnt létezni számomra, ahogy az áruló testvéreim is és ennek így is kell maradnia. Amint rendeztem mindent a lakásban elküldtem Nátnak a címet, aki írta, hogy nemsokára végez otthon és jön is hozzám. Ez volt az egyetlen, ami meg tudott mosolyogtatni.