Versek

Őszi ének

Vágyakkal koronázott csendek égnek el
A szuszogó percek hamujában.
És pilláidon átszűrődik majd
A lusta szél sóhajának hangja.
És ölünkbe hulló kezeink moraja halkan
Felébreszti az alvó hangyát az avarban.
És hajadon csillámporként csillagok égnek,
És szememben a tűz tükre ezeknek.
Csak állunk és hallgatjuk a csendet
S a csendben a lélegzetet, a miénket,
És a hangok és a levegő miköztünk,
Nem csak közös már, a csendben egyesül.
És a dallamot, melyben fülemüle szólít táncra,
Szívünk szerelmes refrénnal várja.
És vár, várja a társa hangját,
És vár, mert hang nem jön ki a torkán.
Várunk, te és én csak egy szóra,
És jár, jár a hangtalan óra,
De a szó nem válhat valóra.
És feltámad a szél, és késztet a távozásra,
És nem érdekli a forró szívnek lángja,
És elfújja a féltve őrzött gyertyát,
Hogy dideregj, hogy a közelében is fázz.
És menni kell, és reszket a sárga levél,
És kezedbe hull, hogy ott lehelje ki lelkét,
És az a te az én vagyok még mindig,
És elhallgat szívemben a zenéd.
Nincs mire várni, nincsen maradásom,
Tompán koppan a harkály csőre a fákon,
Öreg néni gombászik most távol,
És szívében néma zsoltárt énekel,
És a koppanást mindig sikolyok kísérik,
A szú kiált fel mielőtt megeszik.
És a sikoly, a koppanás, a zsoltár,
És én bennem ez a régi szám
Eggyé olvad, egy dalként száll tovább.
Ez az a dal, mit a csendes őszben hallanak
A csupasz fák gyászoló dallamnak.