Promise

p r o l o g u e ♠

Madison Brooks

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, majd prüszkölve ültem fel az ágyamon. Maya megint az ágyamon aludt. Maya egy Husky kutya, tele szeretettel és vidámsággal. Az ágyam háromnegyedét ő foglalta el.
Mosolyogva öleltem át a kutyámat, aki boldogan nyalogatta az arcomat.
- Mayaa, hé, elég- sikongattam vidáman.
- Mayaaa, gyeree!- kiabált fel apukám.
A kutya egyszerre leugrott az ágyamról, majd az ajtó elött leült, jelezve, hogy engedjem ki.
Feltornáztam magam az ágyamon, kinyújtózkodva álltam fel. Belebújtam a meleg mamuszomba, majd odacsoszogtam az ajtómhoz. Kiengedtem, ő pedig rohant le a lépcsőn. Én is utána mentem, mert már kezdtem éhes lenni.

- Szia, apu- mentem be a konyhába.
- Szia, Madison- adott a kezembe egy bögre meleg kávét.
- Köszönöm- mosolyogtam rá és beleittam a forró italba.
- Mit szeretnél ma csinálni?- kérdezte.
- Nem tudom. Elvihetnénk Maya-t a kutyaparkba- pillantottam le a kutyámra, aki csóválva a farkát boldogan ette a reggeliét.
- Hideg van ahhoz- nézett ki az ablakon.
- Igazad van- néztem én is ki, a hatalmas üveg ablakon.

Minesota egy elég hideg ország. Nyáron tűrhető az idő. De ilyenkor januárban, meg lehet fagyni. Teljesen elfeledkeztem róla.

- Akkor hova menjünk?- kérdeztem most én.
- Hát elmehetnénk moziba, vagy esetleg itthon is nézhetnénk valami jó kis vígjátékot- dobta fel az ötletet.
- Minden szombaton ez a programunk- mondtam nevetve.
- Akkor hívd át a barátaidat- rántott egyet a vállán.
- Áh nem tudom. Mindenki sítáborba ment- léptem a hűtőhöz, hogy találjak valami ehetőt.
- Miért nem mentél te is? Majdnem az összes végzős odament lazulni- mondta.
- Tudod nagyon jól, hogy miért nem megyek soha- vettem ki a hozzávalókat a szendvicshez, majd rápillantottam.
- Tudom, de anyukád büszke lenne rád- simította meg az arcomat.
- Nagyon hiányzik. A sìelés, pedig rá emlékeztet- mondtam szomorúan.
- Tudom, kicsim. Tudom- mondta, majd szoros ölelésébe vont.

Anyu meghalt, amikor 13 éves voltam. Már öt éve volt, tudom. Már tizennyolc vagyok, de ha a sìelés jön szóba, akkor mindig kerülöm a témát.
Sose szerettem a balesetről beszélni. Egyedül, csak a közeli barátaim tudnak a történtekről.

Nagyot sóhajtva bontakoztam ki apukám öleléséből. Megcsinálva a szendvicsemet, leültem a tv elé. Apu is csatlakozott hozzám.
- Most én választok csatornát. Tegnap te választottál- közöltem vele, míg a távirányítóért nyúltam.
- Jó. De valami türhetőt válassz- bólintott. Minden hétvégi reggelünk így telik. Hétköznap mindketten rohanunk. Apu a munkába, én pedig a buszra. Egyikőnknek sincs ideje reggelizni. Csak most szünetben tudtunk egy kicsit együtt lenni. A karácsonyt pedig az egész Brooks család együtt töltötte és a szilvesztert is. Minden velem egykorú fiatal ilyenkor bulizni megy, én eddig mindig a családommal töltöttem.

A suli mellett dolgozok is. Egy kis kajáldában , ahol én veszem fel a rendelést. Igaz, hogy nem sokat keresek vele, de ezzel is tudok segíteni egy kicsit apunak az anyagiakba. Viszont mostanában nem nagyon tudok oda se menni. Ilyen ez a végzős élet. Nincs időm semmire.
A házunk sem kicsi, sem egy hatalmas ház. Két emelete van, de csak ketten lakunk itt, meg persze Maya.

A távirányíton zongorázva kutakodtam egy normális csatorna után.
- Spongyaaabooob- kiáltottunk fel apuval egyszerre.
Ez a kedvence mindkettőnknek.
Közben Maya is megérkezett és befeküdt kettőnk közé a kanapén.

- Néha elgondolkozok azon, hogy miért pont ekkora kutya kellett neked- szólalt meg.
- Te is tudod, hogy már kiskorom óta ilyen kutyát szerettem volna- néztem rá.
- Igen tudom- simogatta meg a buksiját.
- Maya okos kutyi. A barátaim imádják- kuncogtam.

Apuval elfogyasztottuk a reggelinket. Elmosogattam a tányérokat, majd felmentem elrendezni magam.
Beléptem a fürdőbe, amit csak én használok.
Apué a földszint, ahol szintén van fürdő meg hálószoba.
Az emelet pedig az enyém, ahol négy ajtó található. A szobám, a fürdő, egy wc, és egy vendégszoba.

Belenéztem a tükörbe, hajam kócosan állt a fejem tetején egy kontyba.
Kiengedtem a vállam alattig érő barna hajzuhatagomat, majd megmostam az arcom.
Kifésültem a hajam és fogatmostam.
Visszamentem a szobámba keresni valami itthoni kényelmes ruhát.
Felkaptam egy szürke melegítőt és egy fehér bő fazonú pólót.

Majd tárcsáztam a legjobb barátnőmet, aki betegen nyomja az ágyat.
- Sziaa- vette fel a telefont.
- Hali! Mizu Amanda? Hogy vagy?- bombáztam a kérdésekkel.
- Ne is kérdezd. A halálomon vagyok- mondta orrhangon.
- Átmenjek?- kérdeztem.
- Ne! Nehogy! Nem akarom, hogy elkapd- mondta köhögve.
- Már egy hete nem talàlkoztunk- mondtam elszontyolodva.
- Tudom szivem. Te is hiányzol- mondta ő is szomorúan.
- Hétfőn már suli- sóhajtottam.
- Tudom, hogy nem szeretsz róla beszélni dee miért nem..
- Tudod, hogy egyik évben se mentem el- mondtam.
- Tudom. Pedig jó móka a síelés- mondta egy kicsit felvidulva.
- Nekem nem igazán.
- Na mindegy.
- Jobbulj drága. Hétfőn viszem a leckét- köszöntem.
- Okéka. Pusszii- tette le.

Ledobtam a telefonomat az ágyra és én is elterültem rajta.
- Maddie! Jöttek hozzád- kiabált fel apu.
Morogva mentem le a lépcsőn.
Beléptem a nappaliba de amikor megláttam ki a vendégem megtorpantam.

- Hello, Austin- köszöntem neki.
- Szia- intett vigyorogva
- Gyere ide- tártam szét a kezeim
Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcán, majd megindult felém. Amikor odaért hozzám szorosan magához rántva megölelt.

- Milyen volt a szünet?- ült le az ágyamra én pedig mellette helyezkedtem el törökülésbe.
- Jó. A szilveszteri bulit kár, hogy kihagytad. Életem legjobb bulija volt- kacagott.
- Nem szeretek bulizni- hajtottam le a fejem.
- Tudom. Nem is baj. Én így szeretlek- karolt át.
- Hogy hogy nem mentél sítáborba?- emeltem rá a tekintetem.
- A lábam miatt- mutatott az elöbb említett testrészére.
- Mit csináltál már megint? - néztem rá mérgesen.
- Edzésen meghúztam- bigyesztette le ajkait.
- Ahj Austin- ráztam a fejem roszallóan.
- Semmi bajom. Csak egy kis szalagszakadàs- mondta ki én pedig hirtelen felpattantam az ágyról.
- Austin Parker! - szóltam rá mérgesen - megint megsérültél! Megint. Tudod, hogy ennek az lesz a vége, hogy nem focizhatsz- járkáltam a szobámba.
- Hé nyugi, Mad! Nincsen semmi baj- bicegett oda hozzám.
- Féltelek Austin! A legjobb barátom vagy. Nem akarom, hogy bajod essen- öleltem magamhoz szorosan.
- Nyugi. Jól leszek- motyogta.
- Ígéred?
- Ígérem.

Austin az egyetlen fiú barátom aki megért és számíthatok rá. Mikor kilencedikes voltam, akkor költöztek a szomszédba. Mindig segítettem neki a matekba, és így lettünk jóba. Mára már a legjobb barátom. Minden rosszban segít, és mindig meg tud nevettetni. Először apu nem nagyon akarta, hogy átjárkáljon hozzánk, mert nem hitte el, hogy csak barátok vagyunk. De már beletörődött.
Austinnal nem egy iskolába járunk. Hogy miért, azt én sem tudom.

- Amúgy Brandon küldött neked valamit- nyúlt bele a zsebébe, majd kiszedett egy papírfecnit.
- Már megint a telefonszáma?- kérdeztem egyszerre.
- Aha. Nagyon bejössz neki- kacsintott.
- Nem az esetem. Leszállhatna rólam- sóhajtottam.
Brandon is a focicsapat része. Aranyos srác meg minden. De tényleg nem az én esetem. Kicsit nyomulós. Mindig leírja a telefonszámát egy papírral és elküldi Austinnal. Mert azt hiszi, hogy sose adja oda nekem és azért nem hívom. Pedig mindig megkapom, csak sose hívom fel. Nem pazarlom inkább vele az időm.

- Adj neki egy esélyt- csapott a combomra.
- Áú! Mondtam már, hogy ezt ne csináld!- jajjdultam fel.
- Tudom- vigyorgott.
- Nem vicces- néztem rá durcásan.
- De az.
- Hazamehetsz- mutattam az ajtó felé.
- Már megyek is- nevetett, majd kiment az ajtón. Hallottam, hogy elköszön aputól, majd becsapva a bejárati ajtónkat átsétál a szembe lévő házba, pont rá láttam az ablakomból.
Mielött belépett volna a házukba hátra pillantott, így lebuktatott engem azzal, hogy leskelődök.
Megmutattam neki a középsőujjam és elhúzva a függönyt elterültem az ágyamon. Kikészìt.

Sziasztook új történet. Remélem tetszik. Tudom, hogy azt mondtam majd csak decemberben lesz új történet, de nem bírtam ki. Remélem nem bánjátok.
Puszi