Specials

Who the hell are you?!

~Ki a pokol vagy te?!

Mi ez az egész? A bátyám? Nekem nincs bátyám, nincs családom. Sose volt. Nem is kellett! A különlegesek az én családom. Will az én családom. Ez mindig így volt, és így is marad. Érzem, hogy maradék erőm is elhagy. Lábaim felmondják a szolgálatot, térdeim fájdalmasan találkoznak a földdel, s csak kezeim akadályozzák meg, hogy teljesen a földre essek. A felismerés villámként csap belém. Ha ez a srác a bátyám, akkor ez a nő az anyám. Aki megszült, és eldobott, és ő volt az, aki egész életemben üldözött. Ezért tudta a nevem. Minden összeállt. Ez a nő kínoztatott így meg! Ő tette tönkre az életem! Hirtelen két erős kar fog közre, és segít fel a földről. Továbbra sem enged el, érzi, hogy talán nem tudnék megállni a saját lábamon. Feleszmélve eltolom magamtól, majd amilyen gyorsan csak tudok, kirohanok a hatalmas márvány börtönből. Nem tudom hová futhatnék. Nem ismerem az épületet. De meg kell találnom a többieket, Willt! Ők is, mind miattam vannak itt! Én kevertem őket ebbe bele! Minden miattam van! A felnőttek támadása, ami miatt el kellett hagynunk az otthonunkat. Érzem, hogy torkom összeszorul a visszafojtott sírástól. Nem, nem is sírni, hanem inkább ordítani lenne kedvem. Ismerős hangok csapják meg fülemet. Josh és William! A zaj felé sietek, s megkönnyebbülve nyugtázom, hogy ők azok, és hál' istennek sértetlenek.
- Will! – rogyok térdre a rácsok előtt.
Lélegzetem akadozik. Hozzám siet, s amennyire csak tud, felém nyúl a rács túloldaláról. Rémülten észleli, hogy sebeim újra felszakadtak. Ez érdekel most a legkevésbé.
- Ki kell, hogy juttassalak innen! – nyögöm könnyezve.
- Nélküled nem megyek sehová! – emeli fel hangját ingerülten.
Tudtam, hogy ez lesz a reakciója, de muszáj elmennie, még ha én nem is jutok ki. Nem maradhat itt.
- Kérlek, Will... - mondanám, de félbeszakít.
- Nem, Ella! Felejtsd el! Egy tapodtat sem mozdulok nélküled! Többé nem! – fűzi össze ujjaink.
Imádott, kék íriszeiben elveszek, s egy hang térít magamhoz.
- Én segítek nektek. – áll meg mellettem Finn, majd felém nyújtja kezeit.
Ismét felsegít a földről. Próbálom ellökni magamtól, de túl gyenge vagyok hozzá. Kimerült az erőm, napok óta nem aludtam, és rengeteg vért vesztettem. Nincs erőm felállni sem.
- Engedd el! – rivall rá Will és Josh egyszerre, ami meglep.
Willre számítottam, de Joshra nem. Értetlenül néz rájuk Finn is, majd tekintetét újra rám szegezi.
- Nem foglak bántani. – enged el egyik kezével, másik kezével még mindig engem tartva, míg valami után kutat a zsebében. Zörögve húzza elő, majd átadja nekem a kulcscsomót. Értetlenül nézek rá, de ő egy mosollyal az arcán bólint egyet, majd rámutat a megfelelő kulcsra. Kinyitom a cella ajtaját, s fél percbe sem telik, már William karjai közt vagyok. Mélyen lélegzem be illatát. Istenem, de hiányzott.
- Gyertek, erre van a kijárat. – indul el a folyosón.
- Miért segítesz nekünk? – kérdezem tőle.
- Neked nem itt van a helyed, és nekem sem. Csak miattad maradtam itt, téged vártalak, hogy együtt eltűnhessünk innen. Amint megláttam, mit művelt veled az a nő, ez az érzés csak felerősödött. – magyarázta.
Annyi megválaszolatlan kérdés kering a fejemben, hogy szinte szétrobban, de most nincs időnk ezekkel foglalkozni.
- Hogy jutunk ki észrevétlenül? Az őrök nem fogják hagyni, hogy távozzunk. – kérdezem.
- Nem csak te vagy különleges. – kacsint rám.
Követjük Finnt, s közben elmagyarázza képességét. Illúzió keltő. Elhiteti az őrökkel, meg mindenkivel, hogy Will és a többiek a cellában vannak, így észrevétlenül sétálunk el mellettük. Így már értem, hogyan tudta eddig titokban tartani az erejét, hisz lássuk nem lehetett könnyű húszon akár hány éven át elrejtenie ennyi különleges gyűlölő ember elől az erejét.
A hirtelen támadt természetes fény bántja a szemem. Hozzá szoktam a sötéthez és a mesterséges neonfényekhez. William egyre szorosabban húz magához. Ő is észleli, hogy már alig bírok menni. Hirtelen megáll, majd egy könnyed mozdulattal ölbe kap.

- Will, tudok járni. –mondom neki halkan

- Nem Kicsim, nem tudsz! Tudom, hogy erősnek akarod mutatni magad, de ismerlek. Látom, hogy fogytán az erőd és nem kockáztatok! Nem hagyom, hogy ismét kimerülj teljesen. – száll velem vitába

- Ismét? Történt már ilyen? – kérdezi aggodalmasan Finn

Meglep reakciója, de főként az, hogy őszintének tűnik. Először azt hittem az, hogy segít nekünk egy újabb csapda, de nem. Talán ő tényleg más, tényleg rendes.
Aprót bólintok válaszolva neki.

- Mikor? – szívja be élesen a levegőt

- Mikor a felnőttek, vagy is ti megtámadtátok az otthonunkat. – vágja oda dühösen William

Ficánkolok Will karjai közt, hogy tegyen le a földre, de amint ez megtörténik, a földön landolok. A lábaim végleg felmondták a szolgálatot. Még érzem, ahogy arcom találkozik a földdel, majd csak halvány hangokra emlékszem. Csak monoton csend hallatszik, mi szinte jólesik füleimnek. Nem érzek fájdalmat. Békesség van körülöttem. Egyszer meghallom William kétségbeesett, remegő hangját, ahogy kérlel, hogy ne hagyjam itt. De hát ez nem rajtam múlik. Ha a testem megadja magát, én már nem tehetek semmit. Lehet, hogy számomra csak ennyi volt megírva a nagy könyvben és én ezt el is fogadom. Úgy sem tehetek mást. Ha tetszik, ha nem... ez van. Ez jutott. Ki tudja mennyi idővel később ismét hangokat hallok. Ezek már élesek és bántják a fülemet. Belenyilall fejembe. Mintha veszekednének. Pár másodperccel később felismerem az egyik hang gazdáját. William, de kivel vitatkozik?

Ki apokol vagy te egyáltalán?! – kérdezi idegesen    

U.I.: Bocsi a késésért most is és előre is. Valószínűleg késni fogok megint, kezdődnek a vizsgák az egyetemen. Puszi mindenkinek :*