A jégkirálynő (Átírás alatt)

Lobogó fáklyák

Osváth Kéla szemszöge:

Már kezdett sötétedni, amikor végre valahára megszólalt a csengő. Mint valami macska, úgy ugrottam fel a kanapéról és nyitottam ajtót Nátnak.

- Szia! - köszönt szélesen mosolyogva. Én nem mondtam semmit, csak a nyaka köré dobtam a karjaimat és szenvedélyesen megcsókoltam. - Na mi az? Ennyire hiányoztam? - kérdezte elégedett fejet vágva. Én csak egy bólintással feleltem a kérdésére. - Baj van? - fürkészett a tekintetével, mire én automatikusan leszegtem a fejem. - Doló? - nyúlt az állam alá, így emelve meg a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Mi a baj? - faggatózott tovább. Megfogtam a kezét és behúztam a konyhába, ahonnan felemeltem a kis fekete papírt, amit Alex hozott pár órával ezelőtt. - Tisztelt ismerősök, kedves barátok, drága családtagok! - kezdte el hangosan felolvasni, ami a kártyán állt. - Mély gyásszal tudatjuk, hogy Zrínyi Tamás örök békére lelt, hosszas betegeskedés után. Ő kicsoda volt Kéla?

- Anyám első férje. Akitől két gyereke is született. A nővérem Johanna és a bátyám Alex. - ekkor pedig ismét a pulthoz nyúltam és felvettem Alex névjegyét, hogy Nát kezébe nyomhassam. Egy pár pillanatig nézte a kezében elhelyezkedő két papírt, mire ráeszmélt arra, amire rá kellett.

- Itt volt a bátyád? - nézett rám aggódva. - Találkoztál vele?

- Igen. Mikor hazaértem, ő is pont akkor érkezett. - mondtam gombóccal a torkomban.

- Kéla... - nyúlt a kezem után és automatikusan keresett rajta valamit.

- Megígértem, hogy nem fogom csinálni! - kaptam ki a kezem az ujjai közül.

- Persze tudom! Baszki bocs! - szorította össze a száját Nát.

- Megértem... Nem bízol bennem. - feleltem leszegett fejjel. Miért is bízna bennem? Évek óta visszaeső önbántalmazó vagyok, sőt évek óta nem is akartam kiszabadulni ebből az ördögi körből, nekem ez volt a mentsváram, nekem jó volt ez így. Amikor az apám felhívott telefonon, kész lettem volna összekaszabolni a karomat, annyira, amennyire még sosem csináltam, igen pontosan ezt akartam, de húztam a dolgot, addig ameddig tudtam, hogy Nát meg nem fog érkezni, kitartottam, mert nem okozhattam neki csalódást. Mellettem volt, ápolta a sebeimet, nem riadt vissza tőlük, törődött velem és szeretett engem.

- De igen Kéla! Már, hogyne bíznék benned! - rázta meg hevesen a fejét.

- Az önbántalmazást illetően nem bízol bennem. Nem vagy benne biztos, hogy meg tudtam állni, igaz? Sokszor megfordul a fejedben, hogy vajon titokban csináltam e azóta? - kérdeztem kételkedve. Tudtam a választ nagyon jól, mégis reménykedtem benne, hogy nem az lesz.

- Az elején talán megfordult néha igen... - mondta bűnbánó arccal. - De tudom, hogy már nem csinálnád, hiszek neked, ez nem is kérdés.

- Tudod, elhiszem, hogy még kételkedsz. Őszintén szólva, én magam is kételkedek önmagamban. Néha alig akarom elhinni, hogy egy hónapja nyúltam utoljára pengéhez és tettem azt magammal... Sokáig csináltam, tudatosan, megfontoltan. Ez volt a menekülő útvonalam, így tökéletesen értem, hogy bizonytalan vagy. Csak azt hittem, nem fogod ilyen nyilvánosan kimutatni. - vágtam hozzá keresztbe font karral.

- Tudom, nekem kell az erősnek és a határozottabbnak lennem kettőnk közül, így indult a kapcsolatunk, evidens, hogy ez így is marad. Én csak aggódom, mivel tudom, hogy a bátyád és a nővéred is érzékeny téma nálad, ami teljesen érthető. Abban nem bízom, hogy eléggé bizonyítottam, hogy ne csináld, nem benned nem hiszek, vagy a szavadban, erről szó sincs. - fogta meg ismét a kezem, most viszont a szemembe nézett, én pedig nem rántottam el a karomat.