Futva menekülj

Visszaemlékezve

Kezdem magam jól érezni mások környezetében, azok után, amit Timon velem tett. Szerelmesek voltunk, legalábbis én azt hittem, közel két évig tartott. Jobban szerettem, mint ezelőtt bárkit, de miután láttam, hogy egy barátnőmmel csókolózik egy koncerten, amire együtt mentünk pár baráttal, szakítottam vele. Az volt az utolsó dobása és mit mondjak, nem szépen lett vége. Kiabáltam vele és felpofoztam, pedig nem jellemző ez rám.
Főleg nem több tucat ember előtt. Megbíztam benne. Az életemet rábíztam volna bár nem érdemelte volna meg. Teljesen összetörtem. Túlságosan naiv vagyok, ez az én bajom.

˙˙˙˙˙˙

Két éve nyáron napnyugta körül, körülbelül két héttel az eset után, hazafele az autójával követett. Pechemre nem a legforgalmasabb helyen lakom. Észre vettem, de nem tulajdonítottam sok figyelmet neki, nem akartam vele beszélni. Gondoltam elmegy. Tíz perc után, amikor folyamatosan az én tempómba haladt kanyarról-kanyarra, elfordítottam a fejem az ő irányába és kérdőn néztem rá.
-Hallod, szállj már be!-szólt ki a kocsiból.
-Hallod, tűnj már el!- mondtam ugyanolyan hangsúllyal, ahogy ő.
-Ne legyél már bunkó Liza, nem áll jól. Hazaviszlek. Beszélhetnénk...kérlek.- mondta kedvesen, de átláttam rajta. Még bemagyarázná nekem, hogy nélküle semmire sem viszem (a példákból tanulva...).De erre nincs szükségem.
-Miért nem tudsz békén hagyni Timon? Nem akarok beszélni veled. Én mindent odaadtam volna érted...Bíztam benned mindvégig.- mondtam a szemébe nézve. Dühös voltam.
-Szálljál már be!- kiabált rám.
-Kérlek.- tette hozzá kedvesen mosolyogva. Olyan volt, mint egy zavarodott elmebeteg esküszöm, majd kezében megforgatta a telefonomat. 

Biztos otthagytam a parkban, ahol voltam, aztán felvette, ahogy elmentem. Állandóan elhagyom. Követett?

-Most zsarolsz? Komolyan? Pont engem?- kiakadtam. -Félek tőled!- szóltam kicsit indulatosabban, miközben beszálltam fekete autója ajtaján. Belátom, hatalmas hiba volt. A telefonomon van minden, muszáj volt visszaszereznem.
-Hiányoztam kedvesem?- majd oda hajolva hozzám egy puszit nyomott az arcomra, ahogy régen tette.
-Na na. Felejts el.- toltam el magamtól a vállánál fogva és azzal a lendülettel töröltem le az arcom a pólóm ujjával. -Mit képzelsz, hogy kibékültünk? Akkor tévedsz. Nem önszántamból ültem be.- forgattam a szemeimet, miközben a telefonomért nyúltam.
- Gondoltam. Jó. Tessék.- adta át a fekete darabot, majd elindította a motort.
- Hát akkor szia. Örültem a találkozásnak, vagy hát nem örültem.- nyitottam is volna az ajtót, de a zár kattant, majd lassan elindult az autóval.
-Nem mehetsz el.- mondta végig az utat nézve.
-Hogy mi van? Na ne idegesíts!- röhögtem el magam kínosan. Roppant ideges és feszült lettem ettől a mondattól, mert ezt mondta már nekem többször is.
-Nyisd ki az autó ajtaját! Hallod!?-rángattam az ajtót de nem volt értelme. -Ki töröm az ablakot, ha az kell.- sziszegtem a fogaim között a szavakat.
Kezdtem igazán felhúzni magam de legbelül remegtem.
-Azt próbáld meg. Tudod...nem sokat változtál. Ugyanolyan makacs és önfejű picsa vagy , mint amilyen mindig is voltál. Nem. Mehetsz. El.- nézett rám az érzelemmentes arcával, majd vissza az útra. Úgy hangzott, mintha valami eszelős pszichopata szavai lettek volna. Mi az, hogy ez a szerencsétlen nem enged ki... Mit képzel? Hogy így megold mindent, amit elrontott? Soha, semmit se fog helyrehozni. Így legalábbis biztos nem.

Elvitt a hatalmas házába, amit a szüleitől kapott, hogy ne kelljen törődniük egy szem drága fiúkkal. Azt akarta, hogy kibéküljünk és legyen minden olyan, mint régen. Én meg "kedvesen" megmondtam neki, hogy ébredjen fel az álmaiból. Soha többet nem lesz olyan, hogy "mi ketten". Jó mondjuk visszagondolva ez óriási hiba volt de legyen okos az ember, ha elrabolják. Ezután kiakadt... Fogva tartott egy hónapig abban a hatalmas házban, hátha meggondolom magam az ott tartózkodásom alatt. Nem mondhattam el senkinek, hogy hol vagyok. Ellenőrizte mit írok anyának vagy a barátaimnak. Azt meg kellett viszont írnom, hogy semmi bajom, ne keressenek, nyaralni mentem vele és a családjával. Jó az ember gondolhatja, hogy fura az egy hónapos nyaralás, igaz? Nos gazdagok, megtehetik. Örülök, hogy legalább kaját kaptam tőle, de 24 órás őrizetben tartott. 

˙˙˙˙˙˙˙

A két év alatt, amíg együtt voltunk sosem bántott, fizikálisan legalább is. De aztán lehet, hogy észre se vettem, ha egyszer mondjuk erősebben fogta meg a karom, mint kellett volna. Nem tudom. Az agyunk képes törölni olyan információkat vagy történéseket, amiket abban a helyzetben nem értettünk vagy csak nem akartunk megérteni esetleg emlékezni sem akartunk rá. Nálam is ez történhetett. Olyan nincs, hogy nincsenek jelek, amikből következtethetünk arra, hogy egy pszichopatával van dolgunk.
Aznap, amikor elrabolt akkor ismertem meg az igazi énjét. Aznap, ahogy behajtottunk a kocsi-feljáróra a ház előtt kiszállt, átsétált az anyósülés ajtajához, ahol én ültem. Kinyitotta, a vállára kapott és úgy vitt be a bejárati ajtón. Ütöttem ököllel a háta közepét de nem hatotta meg. Bent lerakott, én, ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt felfutottam a lépcsőn. Ő utánam eredt és a lépcsőfordulóban utol is ért. A falnak lökött és nekiszorított egész testével a díszes tapétának.
- Na ide figyelj kedvesem...-kezdte olyan kulturált hangon, ami rohadt félelmetessé tette.
-Mindig én mondtam meg mi legyen és ez most sem lesz másképp.-mondta és kezét a derekamra csúsztatta.
Miközben végig a falnak szorított megcsókolt és a hátamról felhúzta kissé a blúzom alját és a csupasz hátamon pihentette kezeit. Érdes ujjai sértették a bőröm, pedig mindig puha kezei voltak, mivel nagyon ügyelt a külsejére. Megváltozott.
Egy idő után sikerült eltolnom magamtól bár egy örökké valóságnak tűnt.
- Hagyd ezt abba.- szóltam, félve tőle. -Haza akarok menni...kérlek...- sírni kezdtem.
-Tudod ugye, hogy nem foglak elengedni?-oldalra billentve a fejét kérdőn rám nézett úgy, mintha azt a kérdést tette volna csak fel, hogy cappuccino vagy espresso lesz-e. 
-Kérlek...Nem mondom el senkinek, ami történt, csak engedj el. Nem csinálok ügyet belőle.-mondtam.
-Na ez az, amit nem hiszek el Liza.-mondta és ököllel a falba csapott a fejem mellett. Én összerezzentem de őt ez nem érdekelte. Sajnos ezzel még jobban  felidegesítettem, pedig nem ez volt a célom.
-Bassza meg.-kiáltotta. Kezéből ömleni kezdett a vér. Én meg elnevettem magam.
Istenem én is őrölt lennék?
-Elmondanád mi olyan kurva vicces?-Hajolt az arcomba úgy, homloka majdnem hozzáért az enyémhez. Közben a vér csöpögött a kezéből befoltozva az ő és az én ruhámat is. 
-Az, hogy ilyen béna egyszerűen nem lehetsz.-mondtam egyenesen a szemébe nézve kifejezéstelen arccal. Elfordult tőlem és elmosolyodott (!). Majd visszafordult felém egy kis idő után.
-Dögölj meg.-köpte a szavakat higgadtan de szemei elsötétültek a dühtől. Mondjuk azt, hogy rendesen megijedtem ettől a látványtól. 
-Lemegyünk a konyhába. Kéne valamit csinálni a kezemmel, összekenek mindent. Lent van elsősegély doboz.-mondta és kezével megfogta a vállamat és útnak indított lefelé a lépcsőn.
-Ülj le, mindjárt jövök.-mutatott a bárszékre a konyhaszigetnél és eltűnt az alsó szinten.
A konyhában fehér szekrények voltak, fehér márványpulttal és szürke csempével. A földön sötétbarna hajópadló futott végig az egész szinten.  A konyhasziget meg, ahol ültem olyan nagy volt, mint egy franciaágy. Nem viccelek és az egészt márvány borította. Jól ismertem ezt a házat, mivel sok időt töltöttem itt azelőtt, hogy szakítottunk volna. Szerettem is, de ez mellékes.
-Segíts kérlek. Vizezz be egy rongyot a mosogatónál!-kérte. Én meg ültem tovább a széken.
-Miért segítenék?-kérdeztem tőle. Miért nem tudom egyszer legalább befogni a pofám?Forrongott benne a düh.
-Mert szépen kértelek.-mosolygott rám idiótán. De szemével azt sugallta, hogy jobban járok, ha teszem, amit mond. Bevizeztem egy konyharuhát és odasétáltam vele hozzá, aki felült a pult tetejére, mint egy kisfiú és onnan bámult rám.
-Tessék.-mire elkezdte letörölni a kezét és megpróbálta fél kézzel bekötni gézzel. Jó tropára vágta az öklét mit mondjak. Talán tíz percig néztem a szerencsétlenkedését majd megszólaltam.
-Ereszd el, majd én megcsinálom. Add ide a kezed!- mondtam neki de nem néztem rá. Ő odanyújtotta nekem hatalmas kezét mire én óvatosan megfogtam és bekötöttem.
Kívülről úgy nézhetett ki, mintha minden okés lett volna köztünk. Ez van, két év mégis csak két év...