Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Akárhányszor az órára nézek kevesebbet mutat. Az idő csak vánszorog, és én folyamatosan a naptárat bámulom megfelelő időpontokat keresvén a főnököm programjainak. A képernyő megállás nélküli bámulásától kifolytak a szemgolyóim, és csodálom, hogy még látok velük.
Valószínűleg az összes munkatársam most röhög rajtam, és azt hiszik, a főnököm legnemesebb részét szopogatva töltöm a túlórámat. A legszivesebben felkapnám a monitort, és péppé zúznám a földön, majd sírva elbujnék az íróasztal alatt. És ezt ismételgetném. A felettébb érdekes feladatom mellett üdítő Dallassal veszekedni üzenetben. Fantasztikus, ahogy nagy betűkkel próbálja nyomatékosítani a mondandóját. Személyesen biztos félelmetes lehet, de így nem jött át a türelmetlensége. Próbáltam elterelni a témát, és értelmes beszélgetést lefolytatni vele, de sajnos a reakció mindig annyi volt, hogy haladjak. Milyen kedves. Az utolsó üzenetét bámulom, amikor egy mély köhintés zavarja meg a síri csöndet a teremben. A monitorom felett Mr. Donnan csípőre tett kézzel néz rám, erősen rosszallóan. - Készen van a beosztás Nala? - Igen, uram. - Bejönne az irodámba? Hallatszódik inkább utasításnak, mint kérésnek. Hátat fordít nekem, ami alatt gyors kifújom magam, és neki indulok az este remélhetőleg utolsó nehéz részének. Ólomlábakkal trappolok a magassarkúmban, és pár lépéssel az ajtó után állok meg, hogy azonnal sarkon tudjak fordulni. Mr. Donnan az íróasztalátol ellökve magát megindul felém, amitől hátrahőkölök, és ijedtemben a szívemhez kapom a kezem. A tenyerem felfogja a hatalmas dobbanasokat, amikor felszöknek a torkomba, és a fejemben lüktetnek tovább. A hátamat a hideg, fém irattartónak nyomom, így belátom az egész helységet. Mr. Donnan becsapja az ajtót, és mellette állva rám mered. Kicsit sem para. A halvány asztali lámpa fényétől még öregebbnek tűnik, a szemei karikásabbak, es megsokszorozódtak a ráncai. - Uram... - Ne uramozz itt nekem. Kéreted magad, és mikor kettesben lehetnénk, ragaszkodsz a formalitásokhoz, és a házamba hozod azt a.. - üvöltve beszél, fokozatosan közelebb lépve felém. - Azt hiszem félre értett valamit, Mr. Donnan. Én nem érdeklődöm ön iránt. És ha megengedi, szeretnék hazamenni. Nem hallgatom ezt a szart tovább. Kéretem magam? Ez beteg. Megpróbálok elslisszolni mellette, ügyelve arra, hogy egy centiméteren se érjek hozzá, de mire túl juthatnék rajta megragadja a karom, és visszaránt maga elé. Neki vágódok az irattartóknak, amikkel együtt majdnem el is dőlök. Mr. Donnan a helyemen tart, de a fém tárolók hatalmas robajjal borulnak a földre, egymásra, mint a dominók. Az egész szoba beleremeg a fémes csörömpölésbe, még én is, de Mr. Donnan szemrebbenés nélkül bámul tovább rám. Vergődni kezdek, amitől ő erősebben szorít. - Engedj el te rohadék!! - Hmm, hol marad az uram? Bele mászva az arcomba liheg rám, miközben beleszagol a hajamba, és mire erőt vennék, rá tapasztja a száját az enyémre. Összeszorítom az ajkaim és próbálom a lehető leggyorsabban leszakítani magamról. Ettől ő meg jobban szorít, hozzám préseli magát, az egyik kezével a hajamba markol, a másikkal a derekamat fogja. Sosem volt még részem ennél undorítóbb érzéseket tapasztalni. A keze olyan helyekre téved amikre sosem szabadott volna, minden szorítással egyre több nyomot hagy rajtam magából. Csak eszköz vagyok számára, amit kihasználva megkapja amit akar. És én nem akarom megadni ezt neki. Kinyitom a szám, de csak annyira, hogy a fogaim az alsó ajkába nem tudnak furódni. Teljes erőből ráharapok, és pillanatok alatt megérzem a meleg folyadékot, ami beteríti a szám, majd megízlelem a fémes ízt a nyelvemen. Felemelő, mikor végre az én kezembe kerül a vezetés, az erő. Felmordul, és hamar leemeli rólam a kezét, és az arcához kapja. Hátrál pár lépést, es amint elég távol áll, meglendítem a lábam és a cipőm hegyes orrával a golyóit célzom meg. Felordítva rogy össze a térde, és végre kapok levegőt, az adrenalin pedig már visz is a lábamon, ki az ajtón. Már a kilincsen van a kezem, és ki is tudom nyitni az ajtót, de ki már nem jutok rajta. A hajamnál fogva ránt vissza, hatalmasat nyekkenve a padlón landolok. A fejem koppan a kemény földön, és egy kis időre minden tompává válik. Mintha lelassult volna a világ, és vele együtt én is. A másodpercek hosszú perceken tűnnek, majd két érdes kéz ránt vissza a valóságba. Az ujjak körbe tekerednek a nyakamon és szorongatni kezdik. Kipréseli belőlem a levegőt, teljesen elzárva az útját. - TE MOCSKOS KURVA. AZT HITTED, HOGY MEGÚSZOD? HA? Hallom, hogy folyamatosan kiabál, de én csak a saját hangjaimat hallom. A szívem dobogását, ami fokozatosan lassabb ütemet diktál, a levegőt, ami be akar törni a tüdőmbe, de nem tud. A nyögéseim, amik akaratlanul szöknek ki belőlem. . Markolom a kezét, karmolom, ütöm de csak az erőmet pazarlom minderre. Homályossá válik a világ, csak a kezeket érzem, és az égető érzést a tüdőmben. Aztán bekattan. Nem fogok így meghalni. Nem fogok meghalni. Nem fognak meggyilkolni. A meggyengült karjaim a fel karját tapogatják, egyenesen az arca felé vezetem őket. Ellenkezik, és hátrébb kapja, enyhébbre véve a márkát a nyakamon. Minden erőmmel felemelkedek, míg a körmeim el nem érik a szemeit. Belemélyesztem az ujjaim a szemeibe, mindenem beleadva. A körmeim belefúrnak a puha bőrbe, amíg el nem érik a szemgolyóit. Elenged, a mellkasom megtelik levegővel. Szeretném át érezni, ízlelgetni, értékelni mindegyik lélegzetvételt, de tudom, hogy nincs időm rá. Azonnal kell cselekednem. Donnan a szemeit fogja, azt hajtogatva, hogy nem lát. Most csak az számít, hogy minél messzebb legyek tőle. Nem is tudom, hogyan jutok el a iroda bejáratához, csak azt látom, ami előttem van. Halványan hallom a telefonom csengőhangját, de semmi sem állíthat meg abban, hogy kikerüljek innen. Rohanok az üvegajtók felé, amiken soha többet nem akarok keresztül menni. Még egyszer visszanézek, hogy követ-e, majd tiszta erőből nekirohanok az ajtónak, és azonnal átlendülök a másik oldalára. A folyosó végén Dallas mérgelődve veszi a kétméteres lépteket felém, mikor meglát a homloka ráncba húzódik, majd azonnal készenlétben áll. Sosem futottam még ilyen gyorsan, és akkor sem állok meg, amikor Dallas karjaiba nem borulok.
Hatalmas nagy késsésel, de megjött a következő rész is. Borzasztóan nehezen jött össze a fejezet, nem igazán tudtam, hogyan adjam át ezt a részt, de remélem tetszeni fog nektek. Az elmúlt pár hónapban küzdöttem az ihlet hiányával, de kezdek visszarázódni.
