Bocs, de megöltem a Mikulást

Öt

Az elkövetkező napokat a szobában ülve töltöm. Átolvasok minden megmaradt jegyzetet, minden el nem mosódott sort, és papírra vetek mindent, ami fontosnak tűnik. Jegyzetet írok a jegyzetekhez, amiktől azt remélem, hogy segítenek tisztábban látnom. Nem beszélek senkivel, alig hagyom el a szobát. Pikk minden reggel hoz nekem enni, és meleg, fahéjas szirupot, napközben párszor benéz, megrázza a csengőcskéjét, majd tovább áll. Ők lázasan készülődnek a karácsonyra, én pedig lázasan kutatok a Mikulás után. Ők leveleket olvasnak az ártatlan szívű gyerekekről, én feljegyzéseket egy gyilkosról. Talán gyilkosról. Vagy egy elmebeteg rablóról, aki el akarja rabolni a karácsonyt az emberektől. A szeretetet. Ezt pedig nem hagyhatom, így minden időmet ennek a megoldására szentelem, amíg még tehetem. Most csak nézem az előttem heverő papírlapot, rajta a kézírásommal. Külön oldalra gyűjtöttem azokat az időpontokat, amik fontosak lehetnek. Nem mintha az általam leírt szavak bámulása bármit is segítene.

2005. augusztus 20. – az első gyilkosság, a Mikulás eltűnése

2006. február 9. – A jetik belebetegszenek a szomorúságba, elvándorolnak a Haltitunturi hegységbe és buddhista szerzeteseknek állnak

2006. május 3. – Rudolf és a rénszarvasok az erdőben húzzák meg magukat

2006. augusztus 1. – újabb manógyilkosság, felhajtás nélkül, csak vér a nagyterem közepén és egy törött cukorpálca a nyom

2006. augusztus 1.-december 8. –folyamatosan tűnnek el a manók, minden csak vér, és törött cukorpálca

2006. december 8. megérkezik a lány (én)

2006. december 9. visszatér az manó a hegyekből

Ez az utolsó dátum, ez volt az az éjszaka, amikor Rudolf fénylő piros orra utoljára ragyogta be a sötét éjszakát, így felírom:

2006. december 10. – megtalálom Rudolf élettelen testét.

Ezer meg ezer kérdés bolyong a fejemben, és az egyetlen személy, akinek halvány fogalma volt az események zajlásával kapcsolatban, az halott. Egyre erősödik bennem a gyanú, hogy közöm van mindehhez, és egyre gyűlik bennem a félelem, ez a torkot szorongató érzés, hogy ennél csak rosszabb lesz. Napok múlnak el, hosszú napok, miközben nem történik semmi, és egyre kétségbeesetten vágyom a megoldásra. Bevillan egy gondolat. Nem történik semmi. Semmi. Amióta megjelentem a Mikulásgyár vendégszobájában, egyetlen manó sem vesztette életét. Túl sok elmélet cikázik bennem, aminek nem látom értelmét, túl sok megválaszolatlan kérdés, túl sok kétely. Végül úgy döntök, ideje kiszellőztetem a fejem. Kinyitom az ablakot, hogy friss levegőt engedjek a szobába, majd kabátot húzok, és meleg velúr csizmát, amit Pikk rakott az ajtóm elé valamelyik délután. A Mikulásgyár nagytermét ünnepi hangulat lengi körül, karácsonyi zene szól, minden piros és zöld, fenyőágak, fagyöngyök, üvegdíszek és lampionok díszítik a falakat, az apróságok pedig megállás nélkül sürögnek-forognak az ajándékok között. Mosolyra fakaszt a látvány, egy pillanatra újra megtelik a szívem az ünnep varázsával, szeretettel, reménnyel. Aztán újra eszembe jut minden, mégis mosollyal az arcomon sétálok le közéjük, majd ki a végtelen fehérségbe. Pikk még integet nekem, mielőtt becsukom magam mögött a nagykaput. Apró pelyhekben hull a hó, gyönyörű a táj. Szinte mesebeli, szinte el sem hiszem, hogy itt vagyok. Szinte. Valami nincs rendben, a sötétség beköltözött ebbe a fénnyel teli palotába. A bensőmben érzett fájdalom valós, minden porcikámban ott a baljós érzést, minden szívdobbanással egyre mélyebbre süllyedek a varázslat feneketlen tengerében, és valami nem ereszt. Mintha egy láthatatlan kéz fonódna egyre szorosabban a torkom köré, olyannyira, hogy már kiálltani sem tudok. A hideg szél csípi az arcomat, fázom. A messzi égboltnak vörös az alja, vészjóslóan vonulnak a felhők felettem. Egy darabig nézem őket, majd pár perc múlva úgy döntök, visszatérek a szorgoskodó manók közé, hogy egy csepp vidámságok lopjanak a szívembe.
Ahogy belépek a kapun, megcsap a frissen sült süti illata, majd megpillantok egy nyíló ajtót a terem túloldalán, ahonnan az apró lények tálcákon hordják kifelé a különböző formájú mézeskalácsokat, majd eltűnnek egy újabb ajtó mögött. Kíváncsisággal vezérelve követem őket, azonban először csak az ajtó üvegablakán kukucskálok be, szinte eláll a lélegzetem. Az apróságok hosszú asztaloknál ülnek, cukorral és mindenféle feltehetőleg ehető díszekkel körülvéve, és az egyszerű süteményeket pár perc alatt remekművekké varázsolják. Eszembe jut, hogy a nagy ünnep előtt mennyi, mennyi délutánt töltöttem a konyhában csak azért, hogy minél több, minél színesebb, minél tökéletesebb sütemények kerüljenek ki a kezem alól. Eddig azt hittem, a hosszú évek alatt sikerült tökéletesre fejlesztenem ezt a képességem, azonban ahogy nézem a manók apró kezeit, ahogy szinte oda sem figyelve lélegzetelállító édességeket gyártanak, egyszerűen amatőrnek érzem magam. Teljesen elmerülök a gondolataimban, az emlékeimben és a látványban, mikor apró rángatást érzek a lábamon. Egy manó áll mellettem, hamar megismerem, hiszen ő az, aki jégbe fagyva először magával rántott a manók emlékeibe. Most egyáltalán nem tűnik kétségbeesettnek, és ami a legfontosabb, hogy a félelem apró jelei sem látszanak vidám arcocskáján. Megragadja a nadrágomat, és erőteljesen magával húz a konyha felé. Megadom magam, követem őt a sütögető manók közé, akik örülnek az érkezésemnek. Helyet szorítanak maguk között, majd elém tolnak egy egész tálca, még fel nem díszített mézeskalácsot. A kis manó helyet foglal mellettem az asztal szélén, mosolyogva figyel, várja, hogy nekiálljak a munkának. Csodálattal néz rám, megmelenget az érzés, egy pillanatra olyan, mintha haza érkeztem volna. Visszamosolygok rá, épp megkérdezném, hogy hívják, mikor kérdőn oldalra fordítja a fejét, majd magára mutat. Óvatosan bólintok egyet, mire még jobban felderül az arca.
-Että. – mondja.
-Tikari. – mutatok magamra, mire ő bólint, mintha azt mondaná, tudom, ismerlek.
Ezzel le is zártuk az ismerkedést, ő érdeklődve figyeli a többieket, én pedig közelebb húzom magamhoz a cukormázas tálat, és nekilátok kidekorálni a rám váró süteményeket. Nem ígérkezik egyszerű feladatnak, a manók folyamatosan hordják az újabb és újabb tálcákat. Apró mézeskalácsházakat készítek színes cukormázzal és szórócukorral. Különféle mintákat rajzolok cukormázzal, és díszítek apró szív-alakú cukorkákkal. A manók közben dalra fakadnak, ismeretlen, de kellemes hangzású nyelvükön karácsonyi dallamokat énekelnek. Että nem sokáig marad mellettem, halkan, észrevétlenül tűnik el a daloló kavalkádban, miközben én ezernyi kis hőssel együtt újraélem a gyermekkorom. Nem tudom, mennyi időt töltök el a lényekkel a karácsonyi mesékből, közösen sütögetve a konyhában. azonban a lelkem megtelik az ünnep varázsával, szeretet és jókedv ölel körül, még akkor is, mikor órákkal később visszasétálok a szobámba. Megcsap a jeges levegő, ahogy kinyitom az ajtót, elfelejtettem, hogy nyitva maradt az ablak. Azon nyomban becsukom, majd egy vastag takarót magamra terítve leülök az ágyra, hogy megszabaduljak a csízmáktól. Csak akkor veszem észre, hogy Että ott ül az íróasztalomon, kezében egy boríték. Engem figyel, arcán különös érzelmek. Szomorúság, düh, szégyen és félelem, újra ott a félelem, amitől a gyomromba újra visszaköltözik az a bizonyos baljón érzés. Leveszem a lábbelim, majd leülök vele szembe a székre. Maga mellé helyezi a borítékot, azt a borítékot, amit én találtam kint az erdőben a hóba fagyva. Azt, amiről megfeledkeztem a hosszú napok, hetek alatt, azt, ami egész idő alatt ott lapult a fiók alján. Kinyújtom a kezemet, hirtelen lesz úrrá rajtam a kíváncsiság, tudni akarom, mit rejt. Tudni akarom, mi történik. Että azonban hideg kezével megfogja az ujjamat, így már nem érem el a borítékot, a világ pedig forogni kezd velem. Mielőtt még minden elsötétülne, a kis manó szomorú mosolyát látom magam előtt.

Sötét van. Magamhoz térek, azonban még mindig sötét van. Kell pár perc, mire rájövök, hol vagyok, és hogy újra manó méretű lettem. Újra Että szemével látom a világot. A földszinti mellékfolyosón állok, épp rálátok a lépcsőkre, fény szűrődik be a nagyteremből. Suttogás, reccsenés, egy halk sóhaj. A szemem egyre jobban hozzászokik a sötéthez, árnyalakok táncolnak a beszűrődő fényben, egy apró és egy hatalmas, Oda akarok menni, a nagyterembe, vagy legalább közelebb, hogy lássam kik azok, hogy végre megtudjak mi történik. Azonban be vagyok zárva Että apró testébe, és csak azt láthatom, amit ő is látott. Amit ő is átélt. Egy pillanatra elgondolkodom, vajon mit is akart nekem megmutatni, amikor odakint felgyorsulnak az események. Egy elfojtott sikoly, dulakodás zajai. Érzem a manó félelmét, a reszketést, ami végigáramlik a testén. Mély hangú dörmögés, újabb reccsenés, aztán már csak a nagykapu nyikorgását hallom. Végre megmozdul Että, kilép a lépcső takarásából a hallba. Hideg van és félhomály, és az első dolog, amit észreveszek az egy kettétört cukorpálca. Az utolsó reccsenés. Borzongás fut végig a hátamon, vagy a manó hátán, már nem tudom eldönteni, közelebb lépek, majd megpillantom, a terem közepén, a testet, egy újabb ártatlan manóét, vérvörös tócsában. Nehéz a mellkasom, úgy érzem, megfulladok. Että a bejárathoz szalad, homályosan látok kibuggyanó könnycseppjei közül. A kapu nincs becsukva, résnyire nyitva van, kis testével könnyen kisiklik a résen, a sötét köd és a homályos könnyek miatt nem látok mást, csak egy testes piros alakot iszkolni a sűrű erdő felé.