Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

11. fejezet

Armel némán térdepelt a trón előtt, mikor Heeroo bevezetett a trónterembe. Meghajolt, ő is térdet hajtott és a kövezetet bámulta. Követtem a példáját.

Egy futó pillantást vetettem Seachlannre, ahogy komor hallgatásba burkolózva ült túlméretezett ülőhelyén egy emelvényen, és arra a férfira, aki nekem háttal állt a hatalmas üvegablak előtt, a várost bámulva. Éreztem a három férfi közötti feszültséget. Érkezésünk valami vitát szakíthatott félbe.

– Amirah úrnő, Arich vezér leánya! – némi gúnyt véltem kihallani a hangjából, amikor megszólított. Lassan felemeltem a fejem és egyenesen az uralkodó szemébe néztem – Kétségtelenül így van ez, az ő lánya vagy.

– Az apám...

– Az apád fontos tárgyalásokat folytat, ami Arkask jövőjére nézve szükséges. Arich vezér jó alattvalóként mindig a birodalom javát szolgálja. Reméljük, a lánya is hasonló szellemiségű.

Szórakozottan bámulta körmeit, szándékosan tettette, hogy mennyire nem érdeklem őt, hogy mennyire jelentéktelen vagyok. Nem dőltem be neki, gyanítottam, hogy éppen az ellenkezője igaz. Itt voltam előtte, látni akart. Ez olyan kiváltság, ami keveseknek adatott meg, éppen, mint Eliora süteményes kosárkája. Nem voltam magas tisztségben, nem voltam diplomata, egy hölgy voltam és úgy illett volna, hogy maga az apám mutat be Seachlann-nek egy fogadáson, az udvaroncok körében.

– Erről nem tudok nyilatkozni, Seachlann nagyúr. Nem ismerem az apámat. És keveset tudok Arkask helyzetéről, hogy tudjam, mivel lehetnék a javára.

– Aki téged hall, Úrnő, nem is feltételezné, hogy ne ismernéd apádat! – az ablaknál álló férfi hirtelen megfordult és rám zúdította kirohanását. Egyenes, büszke tartása árulkodott neveltetéséről. Még sosem kellett meghajolnia mások előtt. Szőke haja szigorú fonatban feküdt hátára, megakadályozva, hogy elszabaduló tincsei kifejezéstelen, félelmet keltő arcába tapadjanak. Tökéletes maszk mögé bújt, csupán szavai árulkodtak zaklatottságáról.

– Gondolom ezt bóknak szántad – néztem kihívóan a férfira –, Mochaa herceg.

– Eltaláltad!

– Arich a legkiválóbb vezérünk, és a lánya kedves vendégünk, Mochaa - vetette oda az uralkodó - Remélem, kellemes társaság leszel számára az ebédnél és segíted beilleszkedését az öcséddel együtt.

– Afelől semmi kétség, hogy Armel lelkesen elősegíti a beilleszkedését – Mochaa kimért, túlkomponált léptekkel hagyta el az emelvényt, majd megállt a testvére fölött.

– Vigyázz a szádra, Mochaa! – morogta Armel még mindig a padlót bámulva.

– Vigyáznom kellene? Talán én térdepelek a trón előtt?

– Ha nem térdelnék itt, már...

– Elég legyen ebből a gyerekes viselkedésből! – mordult fiaira az uralkodó, hogy még megőszült hajának ezüst hullámai is beleremegtek – Szégyellem magam miattatok! Mochaa, és a jó modor hol maradt? Kérj bocsánatot az öcsédtől és nyújtsd a karod az Úrnőnek! Megéheztem.

***

Honnan volt ez a büszke tartás, ez a vakmerőség, nem tudnám megmondani, de valahol a Hölgyek terme és a trónterem között tettem szert rájuk. Nehezen viseltem a palotahölgyek lekezelő modorát, de ez a két pöffeszkedő alak a felsőbbrendűségével volt az a szint, amit már képtelen voltam tolerálni. Tudtam, hogy a vesztembe rohanok, hogy ami a hölgyeknél még talán elvárható is volt tőlem, Seachlann előtt több, mint szimpla pimaszság, amit esetleg később megtorolhat. Most csak kóstolgattak, felmérték a képességeimet, el akartak helyezni a játéktáblán és nem volt kedvemre, hogy azt lássák, megfélemlíthetnek.