Az osztályban van egy fiú.
Egy fiú, aki utál.
Egy fiú, aki néhány szóval tönkre tudja tenni a napomat, legyen az akármilyen vidám is.
Ma is ezt tette.
Talán nem önszántából.
Talán mégis.
De biztos vagyok benne, hogy utál.
Nem értem miért.
Alig látom őt.
Hetente öt órán kell, hogy elviselje a jelenlétem.
Miért....
Miért utál?
Én csak vizet akartam.
Csak nem akartam elmenni a menza másik felébe egy kis pohárnyi vízért.
Én csak...
Csak odaléptem az asztalhoz, aminél ült.
Ő és egy másik fiú.
Csak annyit mondtam, hogy kérek egy kicsit a vizükből, és öntöttem magamnak.
És akkor mondta
"Légy szíves?"
Ha csak ennyi lenne...
Talán kicsit csúnyán néztem rá, mikor ezt megjegyezte.
Talán nem kellett volna.
Én nem tévedhetek?
Nem ronthatok el semmit?
Amúgy is mindig egyedül eszem.
Régebben egy másik fiúval ettem, de most már ő is velük ebédel.
Én pedig egyedül.
Hétfőnként duplatesink van.
Mindig hamarabb elengednek, hiszen szünet nélkül tartjuk az órát.
És én mindig hamarabb kész leszek, mint ők.
Hamarabb elmegyek az ebédlőbe, hamarabb kérem ki az ebédemet, hamarabb ülök asztalhoz.
És hamarabb kezdek el enni.
Egyedül.
Aztán, mikor ők is odaérnek, akkor sem ülnek le hozzám.
Inkább külön asztalhoz.
És fenhangon vitatják, hogy milyen bénák voltunk tesiórán.
Nem hiszem, hogy tudja, hogy ezzel megbánt.
Nem látszanak rajtam az érzések.
