Fanfiction fordítás: Az a három szó (Those Five Words)

20. fejezet

A fordítás az író, Damn you Kylie engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/11706049/20/Those-Five-Words

BEATRICE

Az ágyamon fekszem, most utoljára. Holnap lesz a Választási Ünnepségem. Tudom, hogy elmegyek; semmiképpen sem maradhatok itt. Nem vagyok elég önzetlen Önfeláldozónak. Újra meg újra bebizonyítottam. Nem tudok olyan lenni, mint Caleb. Eszembe sem jutna megkérdezni, hogy van-e valakinek szüksége segítségre. Mindig csak azután jövök rá, miután már mondanom kellett volna.

Az alkalmassági vizsgám szerint Önfeláldozó, Művelt és Bátor vagyok. Nos, az Önfeláldozó határozottan kizárt. Ha a Művelteket választom, az apám valószínűleg szívrohamot kap, vagy a következő vihar alkalmával belém küld egy villámot. Úgyhogy maradnak a Bátrak.

Mindig szerettem figyelni a Bátrakat, nézni, hogy milyen szabadok. Szerettem figyelni, ahogy le-fel ugrálnak a vonatra; lehet, hogy holnap én is azt teszem. Talán, ha a Bátrakat választom, elmúlik a bűntudatom, amit Tobias miatt érzek. Nem kell látnom minden nap az apját, a házát, vagy a helyeket, ahol játszani szoktunk. Talán akkor elmúlik a bűntudatom, amit amiatt érzek, amit mondtam.

Anya mondta, hogy meg kell bocsátanom magamnak, és hogy önző voltam. Hogy ne sajnáljam magam. Úgy tűnik, szerinte Tobias soha nem akarta volna, hogy így érezzem magam. Tudom, hogy igaza van, és tudom, hogy Tobias soha nem akarta volna, hogy így éljek. De nem tehetek róla, önző vagyok, jól tudom. Ráadásul fáj, hogy nincs többé barátom.

Nem engedélyezett, hogy jól érezzük magunkat, Tobias-szal mégis ezt tettük. Néha elgondolkodom, hogy ezért ment el. Mert mindketten önzőek voltunk, és valahogy ez volt a büntetés, amiért nem voltunk igazi Önfeláldozó gyereket, akiknek kellett volna lennünk. Mindig bajba kerültünk, de megérte, mert hallhattam a nevetését. Neki volt a legszebb nevetése, és legaranyosabb mosolya. Bárcsak láthatnám még egyszer azt a mosolyt.

***

Marcus épp most szólított. Választanom kell, de minden Bátrakkal kapcsolatos gondolatom kitörlődött. Csak Calebre tudok gondolni. Hogy tudta így elárulni a szüleinket? Azt hittem, ő volt a jó fiú, az önzetlen, és most csak úgy átállt a Műveltekhez. Ez sokkal nehezebbé teszi a döntésemet. Megtegyem a legönzetlenebb lépést, amit el tudok képzelni, vagy menjek el, ahogy az elmúlt kilenc évben elterveztem.

Marcushoz lépek, aki a kezembe ad egy kést. Lenézek a tálakra, aztán megvágom a tenyeremet. A mellkasomhoz emelem a kezem, és a két egymás mellett levő tálra nézek. Önfeláldozó vagy Bátor? Kinyújtom a karom, a vérem pedig a két tál között a szőnyegre csöppen. Még mindig nem tudom, hogy mit válasszak, amikor Marcus felhorkan. Valószínűleg mérges, amiért összevéreztem a szőnyeget. Felnézek Marcusra, és csak az ugyanolyan kék szemeit látom, mint Tobiasnak volt. A döntés megszületett. Hallom, ahogy a vérem serceg a faszénen.

Önző vagyok. Bátor akarok lenni.

***

A Bátrak központjának tetején állok Christinával. A vonaton találkoztunk a Választási Ünnepségről idefelé jövet. Végre volt lehetőségem fel és leugrani egy mozgó vonatról. Ettől már most Bátornak érzem magam. Bár még kicsit többet kell gyakorolnom. Soha nem voltam mozgékony ember, és ez ma meg is mutatkozott.

Azon gondolkodom, milyen őrült mutatványokat tartogatnak még ma számunkra, amikor kiáltás hallatszik.

- Figyeljetek! Max vagyok! Az új csoportotok egyik vezetője. Számos emelettel alattunk van a Bátrak központjának bejárata. Ha nem tudjátok rászánni magatokat, hogy leugorjatok, nem tartoztok ide. A felavatottaké ez elsőbbség, hogy először ugorjanak.

- Azt akarod, hogy ugorjunk le a tetőről? – kérdezi egy Művelt lány leesett állal.

Szerinte milyen csoporthoz csatlakozott? Fel és le kellett ugranunk egy vonatról, nem értem, ez hogy érheti váratlanul.

- Igen – mondja Max. Úgy látszik, jól szórakozik.

- Víz van az alján, vagy valami más?

- Ki tudja? – vonja fel a szemöldökét.

Bátor akarok lenni; ez segíteni fog a küldetésemben, hogy olyan Bátor legyek, amilyen reméltem. A párkányhoz megyek, és vihogást halok a hátam mögül.

Max oldalra lép, utat engedve nekem. A széléhez megyek, és lenézek. A szél belekap a ruhámba, csapkodja az anyagot. Az épület, amin állunk négyszöget formál három másik épülettel. A közepén egy tér van, hatalmas lyukkal a betonban. Nem látom, hogy mi van az alján.

Ez egy megfélemlítő taktika. Biztonságosan fogok landolni az alján. Ez a tudat segít, hogy fellépjek a párkányra. A fogaim összekoccannak. Most már nem hátrálhatok meg. Így nem, hogy a mögöttem levő emberek lefogadnák, hogy elbukok. A kezem az ingem gallérján matat, megtalálom a gombot, ami összefogja. Néhány próbálkozás után ki tudom gombolni, és lehúzom a vállamról.

Megint a lyukra nézek. A csupasz karom megborsózik, a gyomrom összeszorul. Ha most nem teszem meg, egyáltalán nem leszek rá képes. Nagyot nyelek.

A levegő fütyül a fülem mellett, ahogy a föld közeledik felém, egyre nagyobb lesz és kitágul. A szívem olyan hevesen ver, hogy fáj, minden izmom megfeszül, ahogy a zuhanó érzést érzem a gyomromban. A lyuk körülölel, és a sötétségbe zuhanok.