Latte Machiato

Bevezető

- Még valamit esetleg? - kérdeztem a szőke hajú lányt utoljára, de ő még mindig csak a telefonját nyomkodta. Ilyenkor legszívesebben kirugdosnám az üzletből az embert. Legalább köszönne, vagy valami, de általában odáig se jut el, csak elmormogja mit kíván őfelsége. - Négyezer lesz - mondtam mostmár elég idegesen, mire a kis szöszi csak felnyújtotta kártyáját.

Szemöldökráncolva toltam a kártyához a terminált, és alig hittem a szememnek, hogy még erre se volt képes. Manapság az összes lány ilyen, főleg erre felé. Műszempillák, centis műkörmök, vagy innkább karmok, póthaj... Semmi se eredeti. Mégis mit várnak tőlem a szüleim?!

Hónapok óta nyaggattak, hogy miért nem hozok már haza valakit, de akárhogy magyaráztam nekik, hogy egy lány se méltó erre, nem hagytak békén.

Magam se tudom miért, de évek óta nem érdekeltek a lányok. Régen volt egy barátnőm, akit talán szerettem is egy kicsit, de végül elhagyott egy másik srác miatt. Talán gáz, talán menő, de nem törtem össze. Hiányzott a maga módján, de inkább csak unatkoztam. Azóta se hallottam a lányról, pedig nem volt csúnya szakítás, én elengedtem őt csendben, ő pedig nem parádézott, csak elmondta, hogy elhagy.

Mindenesetre édesanyám minden héten többször megkérdezi, találkoztam-e valakivel munkában, de a válaszom minden alkalommal ugyanaz; nem.

- Baekhyun, csekkold a káfét, kérlek - hallottam felettesem hangját hátulról. Kiléptem a kasszából, felkaptam egy rongyot és egy tálcával a kezemben elindultam a fotelek irányába, ahol láttam pár üres poharat.

A kávézó ma elég kihalt volt, hétvégente sokkal több vendégünk szokott lenni, de ennek ellenére is volt mit összeszedni. Üres poharak, elszórt cukros papírok, zsebkendők, morzsák az asztalon. Mikor a földszinten mindent feltakarítottam, egy sóhaj kiséretében indultam felfelé. Mikor felléptem a lépcsőre, hallottam ahogy megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy egy vendég érkezett. Megszokásból az ajtó felé néztem, de csak egy öreg néni jött a szokásos fekete kávéjáért. Unottan lépkedtem tovább a lépcsőn, mikor megint jött valaki, neki viszont már csak a fekete bakancsát láthattam.

Az emelet még annál is csendesebb, mint a földszint. Itt le van halkítva a zene, hogy az ide betévedő párok nyugodtan romantikázhassanak, esetleg akik dolgozni jönnek ide, nyugodtan pötyöghessenek a kis kütyükön. Egy tányéron kívűl más nem is volt, ezért hamar mentem is vissza.

- Viszlát, akkor holnap! - hallottam Minseok hangját, mire az ajtó felé kaptam a fejem. Magas, szálkás pasi, fekete ruhában. Valószíműleg ő volt a bakancsos srác. - Baekhyun! Holnapra vannak terveid? - fordult immár felém főnököm.

- Mivel holnap van a szabadnapom - kezdtem, miközben kidobáltam a szemetet a tálcáról - úgy terveztem egész nap alszom. Miért? - Előre féltem, hogy egy újabb szívességre fog kérni, és nem is lőttem nagyon mellé.

- Be tudnál jönni egy pár órára? Jött egy fiatalember, munkát keres és behívtam próbanapra. Viszont Sehun nem taníthatja be, még ő maga se tudja, hogy kell kávét főzni... - És tessék! Igazam volt.

- Nem gond - válaszoltam, majd folytattam a munkát.

A nap hátralevő részében alig volt pár vendégünk, ezért Minseok úgy döntött, bezár és előbb hazamegy. Takarítás közben be nem állt a szája, hogy mennyire hiányzik felesége és kisfia, akiket már három napja alig látott. Tegnap és ma is hajnalban kezdett, mert emberhiány van és csak mi ketten tudunk nyitni, Sehun csak kasszázni és takarítani képes.

Nem igazán értem, miért van annyi baja a kávégéppel. Nekem a bár az otthonom szinte. Sokkal kényelmesebben mozgok a kávégép mögött, mint a saját szobámban. Ezért nekem ez a munka nem is munka, hiszen élvezem, amit csinálok. Az embereket leszámítva, mindent szeretek itt. Őket pedig csak el kell viselni. Viszont nem tudom, mit is csinálnék egy napig kávé nélkül. Nekem ez az életem. A látté-art, ahogy mi baristák hívjuk, az én művészetem. Minden egyes csésze kávén egy-egy alkotásommal mutatom a világnak, épp hogy érzem magam. Néha csak egy szív, néha csak egy pötty, de olykor kibontakozó hattyú. Kedvemtől függ.

- Megjöttem! - kiabáltam be anyának a nappaliba, aki érkezésemre gyorsan felpattant a tévé elől és egy cuppanós puszival az arcomon üdvözölt.

- Jaj, de jó! Gyere gyorsan, megmelegítem az ebédet. Milyen napod volt? Sokan voltak? Hogy van Minseok? - Levegőhöz se jutottam, úgy árasztotta felém kérdéseit, de mindezek ellenére örültem neki. Sok gyereknek nem adatik meg, hogy egy ilyen anyukája legyen, mint amilyen nekem van. Szeret, támogat mindenben és törődik velem. Talán furcsa, hogy fiatalkorom ellenére nem lázadok és küldöm el őt a francba, mint körülbelül az összes velem egykorú a saját anyját, de azt hiszem csak jól nevelt engem.

- Nem volt vészes, csak a szokásos. Képzeld, jött egy vendég, aki cappucinot kért, de tejhab nélkül - kezdtem el hevesen gesztikulálni. - Nem értem az embereket! És akárhogy próbáltam elmagyarázni, hogy akkor kérjen lattét legközelebb, csak hogy tudja, nem értette meg! Azt hittem felrobbanok - magyaráztam hevesen.

Sajnálom, ilyenkor elragadnak az érzelmek. Az emberi hülyeség felűlmúlhatatlan, én pedig nem tudom könnyen kezelni.

Anya csak bólogatott, amíg elmeséltem a mai nap toplistás hülyeségeit, mintha értené miről van szó, pedig tudtam, hogy fogalma sincs. Nem bántam, nem is vártam el hogy értse, nekem bőven elég volt, hogy elmondhattam valakinek.

- ... és ráadásul hat espresso shot, de még ha nem koffeinmentest kért volna! - nyammogtam teli szájjal.

- Jaj, szívem. Borítsd rá a kávét legközelebb - kuncogott, mire nekem is mosoly szökött az arcomra.

- Hogy aztán megint Minseok ordibálását hallgassam? Elég volt egyszer, kösz - nevettem fel, ahogy visszaemlékeztem arra a bizonyos napra, mikor először és szerencsére utoljára főnököm leordibálta a fejem.

- Mondtam, hogy kérek kakaót a tetejére, vagy nem?! - hallottam meg a nő hangját, aki épp csak levette az elviteles pohár tetejét.

- Asszonyom, kakakó, cukor és minden egyéb a pulton van, a vendégek maguk ízesíthetik kedvük szerint az italukat - válaszoltam egyelőre viszonylag nyugodtan.

- Nem érdekel, azonnal csinálja meg újra, mivel már kihűlt és nem fog ráolvadni a tetejére a kakaó. - Fogaimat összeszorítva indultam meg, hogy visszavegyem az italt és egy másikat készítsek, annak ellenére, hogy már állt a sor. De hogy megmutassa a nő, ki a főnök, "véletlen" elborította a lefedetlen kávét - Hoppá - vágott egy grimaszt, majd újból elkezdett kopogni méretes műkörmeivel a telefonján, gondolom épp elmesélni egy hasonló kis elkényeztetett barátnőjének, hogy mekkorra viccet csinál épp belőlem.

- Rohadék - szűrtem fogaim között, ahogy gyorsan próbáltam feltörölni mindenhol az asztalt, ahova ez a nőszemély kiöntötte a cappucinoját. Szerencsére nem hallotta meg, nagyon el volt foglalva a rózsaszin, tablet méretű, három havi fizetésemet is megérő telefonján.

Természetesen ezúttal látványosan odavittem az újra elkészített italt a cukros pultra, majd ráöntöttem a fél pohár kakaót és ráraktam a fedelét a pohárra. Furcsa, mosolynak nem nevezhető grimasszal adtam át a poharat a nőnek és kárörvendve vártam, hogy beleigyon.

- Mi a... - köpte ki szinte rögtön, ezzel csomós kakaós cseppeket hagyva maga után mindenfelé. - Azonnal beszélni akarok a managerrel! - ordította teljesen magán kívűl.

Hangosan nevettem fel, ahogy eszembe jutott az emlék. Hihetetlen, mennyi minden történt azóta. Szerencsére a nő többet be nem tette hozzánk a lábát, ezzel mindenkit boldoggá téve. Mindenesetre, többet nem szeretnék talákozni Minseok haragjával...

- Mennem kell, Anya, holnap be kell tanítanom valakit reggel, muszáj kipihennem magam - álltam fel az asztaltól.

- Dehát azt hittem, hogy holnap szabad vagy - szomorodott el édesanyám, mire csak lehajoltam és arcon pusziltam. - Na, nem baj, pihend ki magad, aludj jól! - Ezután elbúcsúztunk, én pedig felbagtattam az emeletre és bezárkóztam a szobámba. Fáradtan estem le az ágyamra, majd telefonomat elő véve gyorsan átfutottam a mai nap történéseit minden közösségi oldalon. Egy apró rezgés jelezte, hogy üzenetem jött, ráadásul nem is akárkitől, Minseoktól.

Ne felejtsd el akkor, holnap jön a srác, valamilyen Chanyeol, Park Chanyeol, azt hiszem. Én majd csak a délutáni műszakra érek be, de szerintem meglesztek reggel. Nyitásra hívtam, ha gond van, csak hívj! Megadtam neki a számod. Akkor holnap!

Nagyon jó. Ezek szerint egyedül kell kinyitnom vele. Vajon tényleg szeret dolgozni, vagy egy lustaság és mindenért könyörögnöm kell majd? Majd kiderül...