És Az Ajtó Bezárult

2. Fejezet

Hálás vagyok azért, hogy halandó lehetek, és csak egyszer kell kibírnom ezt az életet.

Sarah J. Maas

Első osztály. Timi 6 éves volt. Tele élettel, és reménnyel.
Egyetlen egy barátja volt az óvodában: Edina, aki viszont egy évvel idősebb volt, és ugyanoda járt iskolába. Attila is ide járt, de ő már harmadikos volt.
A tanító néni körbevezette a gyerekeket az iskolában. Mikor a női mosdót mutatta meg a lányoknak, Timi meglátta Edinát. Követte őt az udvarra. Nagyon jól szórakoztak, amíg Timi észre nem vette: ő az egyetlen elsős. Megijedt. Elkezdte tekintetével keresni a tanító nénit. De ő nem volt sehol. Beszaladt az épületbe. Érezte, hogy megint sírni fog. Az iskola hatalmas volt a gyermek szemében. Pedig az osztályterem csak pár méterre volt. A kislány jobbra-balra forgolódott, próbált emlékezni az útra. Emberek, tanárok  és gyerekek  mentek el  mellette, de rajta túlságosan elhatalmasodott a félelem, hogy segítséget kérjen. Akkor találta meg a tanító néni. Idegesen megragadta Timi karját, és elindult vele.
Mikor visszamentek az osztályba, igyekezett észrevétlenül leülni, és megenni az uzsonnáját, habár ez nem volt túl egyszerű, hiszen mindenki csendben ült, a tízórait ették. De Timi figyelmét nem kerülte el egy lány tekintete. Kémlelően nézte, majd elfordult. Többet nem is nézett arra.
A gyermek elszorult szívvel ette uzsonnáját.
Következő szünetben már valóban kimehettek az udvarra. Timi kereső szemei nem találták Edinát. De ott volt Attila. A kislány úgy képzelte, hogy mostmár, mivel ő is "nagy" lett, Attila talán elfogadja. Talán lehetnek barátok. A remény apró kis sugara hatalmas fénysugárrá nőtt benne, ahogy a fiúhoz közeledett.
- Attila!- kiáltotta.- Attila!
A fiú a hang irányába fordult. Mikor meglátta a feléje igyekvő Timit, arca elsötétült. Mikor a kislány ugrándozva odaért hozzá, megragadta, és ellökte magától. Timi a földre esett. Egy pillanatig, egy röpke pillanatig a világ megállt. A kislány hallgatott. Az alatt a pillanat alatt a remény eltűnt belőle, és eszébe jutott a fogadalma, amit azon az estén tett. Attila nem úszhat meg mindent! És elhatalmasodott rajta a düh, a harag, a fájdalom, a megalázottság.
A pillanat letelt. Az idő újra elindult. A gyerekek nevettek. Nevették a földön ülő gyermeket, nevették megszeppent arcát, nevették a lassan lepergő könnyeket.
Timi felpattant, és beszaladt. Mostmár tudta, merre van az osztály. Bement. A tanító néni az asztalnál ült, valamit írhatott, de Timi akkor még nem tudott olvasni. Nem is érdekelte.
- Taní...Tanító néni...
A tanító néni felemelte a fejét, és meglátta a zokogó gyermeket.
- Ki bántott?- kérdezte.
- E..egy fi...fiú, egy nagyobb fiú...
- Nem kellett volna kötekedni vele!- nézett fel a tanító néni gondterhelten, és újra belemerült a munkájába.
Timi pedig állt ott, döbbenten és értetlenül. Hiszen...hiszen ő nem kötekedett...Attilával! A tanító néni nem is tudja, mi történt! Akkor...akkor miért ő a hibás? Miért gondolja úgy a tanító néni, hogy csak a gyermek lehet a hibás? Talán mert eltűnt? Biztosan... A gyermek inkább visszament az osztályához. Fogócskáztak. Nevettek. Timi is nevetett. Boldog volt, mert nem őt nevették. Hirtelen lefagyott az udvar. Egy másik elsős leesett. Egy nagyobb fiú véletlenül meglökte. A gyermek éktelenül visított, sírt. A fiú ott állt, döbbenten. Az arcán riadtság és aggodalom tükröződött.
A tanító nénik kiszaladtak. Timiék tanítója megszidta a fiút.
- Miért nem tudsz odafigyelni? És ha nagyobb baja esik?- kiabált.
A fiú pedig állt ott, megsemmisülten, és könnyes szemmel kért bocsánatot. De a tanító néni azután is csak csúnyán nézett rá, és bekísérte a másik elsőst, akit, mint kiderült, Cecíliának hívtak.
Timi sietve indult a tanító néni után. Szeretett volna segíteni Cecinek. Igyekezetében és aggodalmában teljesen megfeledkezett arról, hogy a tanító nénit mennyire nem érdekelte, mikor őt szándékosan bántották.