És Az Ajtó Bezárult

3. Fejezet

S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Vajda János

A tanító néni a harmincas évei végén felé járhatott. Alacsony volt, rövid, szőkés hajjal, és barna szemekkel. Olyan volt, mintha mindig zavarta volna valami. Mikor kedveskedett, akkor is körülvette egy zavaró légkör. Hamar ki lehetett hozni a sodrából, nagyon hamar.
Timi azért szerette. Ő szeretett mindenkit, aki valamivel fölötte állt, és Timi igazságosnak érezte pozícióját.
Minden megváltozott azon a napon...
A tanító néni szeretett barkácsolni, kézműveskedni, rajzolni. Azon a napon behozott egy plakátot, amin a gyerekek képei voltak, egymás mellett, szép virágmintában. Névsorban ragasztotta a képeket.
Mikor eljött a délutános program, szokása szerint magára hagyta a gyerekeket, mondván, tanuljanak. Természetes, hogy senki se tanult.
Timi mindig próbált elbújni. Nem szerették. Ő volt a rossz. Talán igazuk volt.
Timi az évek folyamán átvette Attila szokásait, gondolván, így őt is fogják szeretni. Nem szerették. Mire rájött, hogy nem kellett volna, már késő volt. A fiú egész lényege belemászott az akkor már kilenc éves lánykába. Szeretett kötekedni, mindig mindenbe beleszólt. Ilyenkor megverték. Egy idő után különben is megverték. "Jogi alapon". Timi, aki versenyekre is rendszeresen járt, megkapta az engedélyt, hogy a hátul lévő lócákon aludjon egy fél órát, egyik versenye előtt. A kislány arra ébredt, hogy kihúzták a lócát alóla, felhorzsolva az egész hátát. Visítva ugrott neki Tominak, aki a lóca egyik végét fogta. De hiába. Alul maradt.
Azon a napon viszont nem ő volt a hibás. Ábel kezdte. Ábel, aki csúfolta, mert az ő fényképe a Norbi fényképe mellett volt. Norbi korához képest hírhedt gyerek volt. Elkapták már cigarettával és pronográf képekkel is az iskolán belül, de őt ez nem igazán érdekelte. Az osztálytársai még Timinél is jobban gyűlölték őt. A kislány feldühödött.
- Nem. Nem. Nem. Ábel, fejezd be! Most! Mert megmondalak a tanító néninek!- kiáltotta zaklatottan.
- A tanító néni se szeret téged! Nem fogja érdekelni! Ha, Norbi meg Timi, két szerelmes páááár!- nevetett Ábel.
Timinek ekkor lett elege. Meglökte Ábelt, aki nekiesett az állványnak, amin a plakát volt. Ábel döbbenten nézett Timire, majd egy pillanattal később a kislány már az imasarokban sikoltott, karjával próbálta védeni magát Ábel ütései elől, ami nem sokat használt. A gyerek felpattant és kiszaladt az osztályból. A hátsó lépcsőfordulónál ült le, és csak sírt.
- Te miért sírsz?
Remegve fordult hátra. Egy idegen lány, talán kilencedikes nézett rá aggódva.
- Á...Á...én...nem...- szipogott a kislány.
- Semmi baj. Gyere, adok neked vizet.
A nagylány felkísérte Timit az emeletre, ahol a nagyok voltak, vagyis az 5.-12. osztályosok.
Timi ezután se volt abban az állapotban, hogy beszéljen. A Nagylány kinyitotta az ablakot neki, mikor megjelent Tomi. A tanító néni küldte, hogy keresse meg a lányt. Tomi sokkos állapotban nézte a kipirosodott, zokogó Timit. Talán most először érzett bűntudatot, hiszen ő is nevetett Ábellel, mikor az a lányra támadott.
Timi és Tomi együtt mentek vissza az osztályba. Mikor beértek, a tanító néni odaviharzott Timihez. Megrázta a gyermeket, és felpofozta.
- Nem szabad az emeletre felmenni!- üvöltötte.- Nem szabad, megértetted, te átokfajzat!
- De...- kezdte Timi.
- Semmi de!- szakította félbe a tanító néni.- Vagy akarod, hogy az igazgatóságra vigyelek? Hallottak ám rólad, te kis bestia! Tudják, hogy te verekedtél Csengével a homokban!
Timi megütközve nézett a tanító nénire. Igaz volt, hogy verekedtek. De Csenge mondott rá csúnya szavakat. Habár...nem igazán értette őket, de biztos azok voltak. Valami ku... kuvasz...vagy valami hasonló...
- De tanító néni!- szólt közbe Tomi.
- Hallgass! Nem érdekel! Kérsz te is egyet?! Hát nem lehet veletek bírni! 15 éve tanítok, de ilyen rossz osztályom még nem volt! Nem volt!
Timi hallgatott. Még mindig nehezen vett levegőt. És akkor jutott eszébe: nem köszönte meg a nagylánynak a segítséget.