Magányos farkas

Áradat

Ahogy figyelemmel kísértem a családot, mindent újra átéltem mit eddig "elfelejtettem".

Az édesanyám felkapta az apró kislányt és kimentek az ebédlőbe ahová én is követtem őket. Leültek az asztalhoz és megvacsoráztak. A jó hangulat amit teremtettek, a viccek és minden. A kép amit láttam magam előtt, mintha egy álom lenne. Amint befejeződött az étkezés a kicsit befektették az ágyba egy történet kíséretében és elaludt. A többi nap majdnem ugyan így telt el, de volt mikor egyedül volt, várta szüleit az asztalnál és rajzolgatott. De az egyik nap mikor elmentek dolgozni a szülők, a nap végére már csak az egyik tért haza. Az apa vörös szemei csillogtak, csillogtak a fájdalomtól és a sok sírástól. A fekete lóboncú lány pedig faggatja apját, húzogatja ruháját.

-Apa, apa! Anya hol van? Mikor jön haza?-kérdezgetett. Erre az apából kitört újra a sírás, a mérhetetlen nagy félelem.

-Anya már nem jön haza.-válaszolt egy kicsit nyugodtabb hangon. A levegő szakadozva hagyta el tüdejét és vette fel újra az oxigént.

-Mi? Miért nem?-esett le maga mellé két keze és hátrébb lépett.

A szülő már nem tudott választ adni a lánya számára. "Túl apró még, hogy ezt megértse, ez hirtelen ért. Nem tudom feldolgozni, nem hogy elmagyarázni " gondolta a férfi. Majd a lány is érezve a fájdalmat lassan felfogva a helyzetet, nem kérdezett semmit csak csendben rádőlt az apja hátára mely összekuporodott a nappali szőnyegén. A lakásban csak kettejük zokogását lehetett hallani és az elveszett, nyomott légkört. Akkor éjjel nem tudtak aludni, képtelen voltak rá. Akármire ránéztek csak Ő-rá emlékeztette őket. Nem mozdultak ki sehova. A lány nem ment a játszótérre az apa nem ment dolgozni. A telefon naphosszakat csörgött de nem vették fel.

Erre az emlékre könny szökött szemeimbe. Ahogy láttam magam, apámat abban a roncs állapotba, fájdalmasan szívemhez kaptam. Hogy felejthettem el ezt? Hogy tehettem?

Éveket ugrottunk át életemben. Első iskola nap, hát nem a kedvenc napom az biztos. Szemeim alatt fekete karikák, hajam gubancosa omlott hátamra, csontos kis kezeim körül ölelték táskám szíjait és tekintetemet a földön tartottam. Az ütött-kopott cipőmben, a már-már szakadt ruhámban besétáltam a nagy épületbe amely dugig volt emberekkel.  A folytonos nyüzsgések közepette megpillantottam nem egy családot amely a gyermekéket készült elengedni az első iskola napjára. Figyeltem ahogy az anyukák nagy ölelésbe vonják apróságaikat és könnyes szemmel búcsúra inti. Összeszorult a szívem és tekintetemet újra a földre helyeztem. Megindultam a tömeggel befelé és bementem a terembe. Leültem az egyik két személyes padba a hátsó sorok közt. A gyerekek nagy izgatottsággal ültek egymás mellé és beszélgetésbe kezdtek. Lehetetlen volt, hogy nem ismersz senkit sem. Egy-két gyerek kivételt élvezett kivételt ez alól mivel nem voltak annyira közösségi emberek és így otthon volt vagy csak egy barátjánál. Csak figyeltem az embereket, az arcukat, a kifejezéseket, a hangjukat. Lassan megtelt a terem és már csak mellettem maradt hely. "Ne üljön mellém senki." mormolgattam mint egy világot megmentő varázsigét. A tanár belépett az ajtón ezzel lezárva az osztály létszámot  miszerint már nem jön több gyerek. Elkezdett beszélni a tanár de már nem nagyon érdekelt. A székek csikorogva változtattak helyet ezzel az őrületbe kergetve.

-Mi a jó fenéért ilyen hangosak?-dörmögtem és felpillantottam.

Bemutatkoznak, de minek az kérdéses. Rám került volna sor de egy dallam csendült fel az egész épületben.

-Gyerekek ez volt kicsöngő, most 15 perc szabad foglalkozás van.-magyarázta meg a szünet fogalmát ami elég egyszerű de mégis egyeseknek bonyolult.

Ledőltem a padra pihenni így ésszerűnek tűnt kikapcsolni a külvilágot. Kár volt, ha akkor és ott felkeltem volna és hallgattam volna a gyerekekre nem lett volna olyan az általános.

Mindenkinek szép és jó napot kívánok! Felbukkantam újabb résszel amit remélem szívesen fogadtok! Igen újabb emlék résszel jöttem és még egy darabig csak azzal fogok jönni! Előre sajnálom, ha netalántán nem tetszene, de így dobta a gép. Hamarosan újra felbukkanok addig is, bye-bye! :)