Nem csak kitaláltalak

4. fejezet

Scott

Scottnak ebéd után meg kellett szakítania a békés semmittevést, mert Dr. Anthony Lynch várta a személyes terápiára. Nem is igazán bánta, hogy fel kell tápászkodnia a babzsákfotelből, ugyanis a legkevésbé sem volt megelégedve az utóbbi órákban nyújtott teljesítményével. Ahelyett, hogy az élet értelmetlenségén merengve bámulta volna a szemközti falat, csak azon járt az agya, hogy milyen indokkal is indulhatna Niels keresésére.

Doktor Lynch irodája az északi szárny folyosójáról nyílt, két ajtóra attól a szobától, ahol Katharine Lars fogadta Scottot az első nap. A hosszú, ablaktalan folyosót formatervezett lámpákkal, zöldellő növényekkel, és csendéleteket, gyönyörű tájakat ábrázoló képekkel igyekeztek feldobni.

Az irodát alapvetően ugyanaz a belsőépítész tervezhette, mint a betegek hálószobáját és a közösségi tereket. Krémszínű bőrkanapé, előtte kerek üvegasztal bonsai fácskával, és két, a kanapéhoz passzoló, magastámlás fotel, amilyenből a társalgóban is található néhány.

Lynch doki azonban jól láthatóan személyesebbé varázsolta a helyet. Padlótól plafonig a legkülönbözőbb stílusú könyvespolcok tornyosultak, egyszerű fémállványostól a díszesen faragottig. A színes gerincű könyvek előtt idős házaspárok gyűjteményét megszégyenítő kacatok sorakoztak.

Különböző apró faragott állatok, városok képével ellátott bögrék, járműmodellek, hamutartók, változatos alakú kristályok, és nagyon-nagyon sokféle óra. A legtöbb mutató mozdulatlanul állt, nem is csoda, valószínűleg már maguktól az órák kattogásától is megbolondult volna, aki huzamosabb időt kényszerül a szobában tölteni.

Scott az se tudta, mit nézzen. Az egész helyiség úgy festett, mint egy modern enteriőrbe tuszkolt bolhapiac.

Biztos volt benne, hogy akik megtervezték az intézmény letisztult stílusú irodáit, zokogásban történek ki, ha ezt meglátnák.

– Na igen, van néhány apróságom – mosolygott a doki kézrázás után, majd felajánlotta, hogy tegeződjenek.

Scott újdonsült pszichiátere tökéletesen passzolt a környezetéhez. A fiúnál egy fejjel alacsonyabb, kerek arcú férfi, dús szakállal, a feje búbján kopaszodó, körben pedig szanaszét álló, barnásősz hajjal. Aprókockás ingével, nadrágtartójával és kerek fémkeretes szemüvegével akár az ötvenes évekből előlépett dilidoki is lehetett volna.

Ez akar engem meggyógyítani? A hapsi kattantabb, mint bárki idebent! – futott át Scott fejében.

– Foglalj helyet nyugodtan, de meg is nézheted közelebből, ha valami érdekel – helyezkedett el Lynch doki az egyik fotelben.

Scott leült a kanapéra, és tanácstalanul várta, hogy most akkor le is kéne feküdnie, vagy mi van. Eddig csak a kórházban beszélt pszichiáterekkel, ott pedig csak egyszerűen egymással szemben ültek egy asztalnál.

– Ahogy csak kényelmesebb – biccentett a doki, mintha olvasott volna Scott gondolataiban.

Scott inkább ülve maradt. Próbálta elterelni a figyelmét a szemközti polcon álló giccses porcelánfoglalatú óráról, amit két oldalról egy-egy macska tartott. Sosem látott még ilyen ronda tárgyat.

– Az lesz a legjobb, ha a mai napot teljes mértékben az ismerkedésnek szenteljük – kezdett bele a doki. – Mi az, amit elmondanál magadról egy teljesen idegennek? Esetünkben nekem. Bármit, ami csak eszedbe jut. Ne lepődj meg, ha nem szólok közbe, először csak szeretném hallani, hogy mit mondasz.

Scott ezt már eljátszotta a kórházas dokival is, és bosszantotta, hogy miért nem képesek átadni egymásnak a jegyzeteiket, vagy ilyesmi. Valamit azonban csak kellett mondania, úgyhogy egy mély sóhaj után belekezdett.