Rossz fiú

– Kérsz egy kis desszertet, Perselus? – kérdezte Harry, amint a vacsoraedényeiket belebegtette a mosogatóba.
– Talán később. Van egy büntetés, amit felügyelnem kell nyolctól.

Amikor az utolsó poharak és evőeszközök is a mosogatóba kerültek, Perselus odahúzta Harryt az ölébe. A fiú meglepetésében adott egy kis ingerült hangot, de ezt egy hosszú és mély csók fojtotta el, amit Perselus a szájára adott. A csók jó volt, sőt, nagyon jó, mivel Harryt szinte már abban a pillanatban felizgatta, hogy elkezdődött, de a fiú tudta, hogy nem mehetnek tovább. Nem, amíg véget nem ér az a büntetőmunka. Harry néha neheztelt, amiért a diákok annyi idejüket elvették esténként. Ő maga nem adott annyi büntetést, mint Perselus, de tonnányi javítanivaló várt rá – mint a legtöbb este.

Perselus megszakította a csókot, mintha érzékelte volna Harry gondolatait. Talán érzékelte is.

– Mi a baj, Harry?

– Semmi. Csak egy kicsit zabos vagyok. Bárcsak együtt tölthetnénk egy kis időt anélkül, hogy a diákok minden percünket lekötnék. Szinte alig láttalak egész héten. Tényleg minden büntetést felügyelned kell? Nem adhatnál át párat Fricsnek?

– Ezt nem – mondta Perselus. – Jeremy Stephens mardekáros. Jobb szeretem az összes mardekáros büntetését magam felügyelni. A bűnös általában kevésbé hajlamos újabb kihágás elkövetésére, ha tudja, hogy utána velem kell majd számolnia.

Harry bólintott, habár nem lett meggyőzve. Saját diákévei alatt elég büntetőmunkában volt része Piton professzornál, de azok nem rettentették őt el az égvilágon semmitől.

– Ó, küldtem egy gyors rendelést a Slug és Jiggersbe néhány doxitojásért – jelentette be Perselus témát váltva. – A meglévőket túl sokáig hagyták hűtés nélkül a harmadéves hugrabugosok, így aztán mostanra használhatatlanokká váltak. Ha éjszaka érkezne meg a csomag, elhoznád az irodámba, hogy a lehető leggyorsabban a hűvös szekrénybe rakhassam?

– Hogyne, Perselus – válaszolta Harry száraz hangon, és szinte azt érezte, hogy a férfi a doxitojásoknak is több figyelmet szentel, mint a kapcsolatuknak. Kicsusszant Perselus öléből.
– Akkor viszlát később.

Harry visszament a nappaliba, és hozzákezdett a javításokhoz. Perselus nem köszönt el, de a fiú tudta, mikor ment el; másmilyen volt a csönd, amikor Harry egyedül ült a pincében, mint amikor Perselus csak egy másik szobában volt.

A csöndet csak az ősöreg falióra ketyegése és a tűz ropogása törte meg néha.

Harry letérdelt a dohányzóasztal mellé; a diákjai házidolgozatai pihentek rajta javításra várva. Egy kis idő múlva a válla görnyedt és feszült lett, és Harry tudta, hogy ez nem csak a kényelmetlen póz miatt van, ahogy a földön ült, vagy a hitvány dolgozatok miatt, amikkel néhány ember megpróbálta megúszni.
Valami volt Perselusszal. Az elmúlt néhány hétben nagyon titkolózó és visszahúzódó lett. Leveleket és hop-hívásokat rejtegetett előle, és visszautasította a válaszadást, amikor Harry rájuk kérdezett. A fiú a legrosszabbtól tartott. Perselusnak viszonya van? El akarja őt hagyni, csak nem tudja, hogyan mondja meg?

Harry nem tudta, hogy fog majd megbirkózni vele – ha valóban ez volt a helyzet. Sok időbe telt eljutniuk oda, ahol most voltak; megengedni maguknak, hogy szerelembe essenek, és be is vallani egymásnak, figyelmen kívül hagyva, mit mondanának mások. Mindketten sérültek a háború során, és békét találtak egymás mellett. Perselus volt az élete, az egész világa. Harry nem akarta elveszíteni őt; nem tudta, mihez kezdene nélküle.

Az ablaküveget kopogtató macskabagoly láttán földerült; legalább eltereli egy kicsit a figyelmét a javításokról és a borús gondolatairól. Odasietett, hogy beengedje a madarat. Az rátelepedett a dohányzóasztalra, és helytelenítő kifejezést villantott a fiúra, amikor látta, hogy nem kap csemegét.