Francis világa

Rencontre - találkozás

- És akkor most életem végéig „kísérteni" fogsz, vagy mi? -kérdeztem tőle.

- Te még mindig nem érted?... – és szinte hallottam, ahogy keze arcához csapódik.

Nagy levegőt vettem és lehajtottam a fejem. Ilyen nincsen, nem őrülhettem meg máris. Még el sem kezdtem építeni a karrierem és azért olyan durva életem sincsen. Oké, néhány dolgot túlgondolok magamban, esténként képtelenség velem beszélni, de nem vagyok depressziós, szerintem ez teljesen normális állapot. Szerintem. Középső gyerek vagyok, igaz, hatból, de a lényegen nem változtat. Nincs velem baj, pszichopata sem vagyok, skizozás miatt sem vittek még el.

- Miért vannak ilyen gondolataid? Basszus, miért nem hiszel nekem? – szólalt meg újra Francis.

- Mert ez azért elég para, hogy csak úgy megjelen egy „francia lány egy másik dimenzióból". Mekkora valóságalapja lehetne ennek? – arcom valószínűleg elfehéredett, de úgyse látta senki.

Gondoltam. Hát dehogynem. A 11 éves húgom most húzta be a szobaajtómat és szaladt le anyáékhoz, hogy Nevil magában beszél. Ez természetesen senkit nem érdekelt, ebben a családban amúgysem normális senki. Apámat kivéve, fogalmam sincs hogyan bírta eddig is. Utánam tuti ő a következő, aki becsavarodik.

- Te sem csavarodtál be. Vegyük előröl a szitut, oké?

. . .

Történt mindez pár napra rá, hogy lezajlott a tanévnyitó. Mondjuk nem nekem, mert már harmadik éve „tanulok" ebben az iskolában, de a gólyáknak végig kell ülniük egy óra izgulást az új sulijuk aulájában. Senki nem ismer senkit, örülnek, hogy odatalálnak egyáltalán, rálelnek az osztálytársakra és jó gyermekként leülnek, eltűrik, hogy mindenki, aki beérkezik az iskolába, végig nézi őket, majd megismerik az igazgatóurat, aki elmondja a kis tanévkezdős monológját egy papírról, miután még talán énekel vagy eljátszik egy dalt valami csinos diáklány. Aztán mikor az idősebbeknek kicsengetnek a tanév első órájáról, sokan sietnek ki valamelyik karzatra, hogy megleshessék a kilencedikeseket, ismerősök, barátok, esetleg új kiszemelt reményében.

Én is így tettem. Nem tudtam, hogy nekem lesz-e ismerős arc, de azért kimentem nézelődni – mint a piacra. Ekkor nem tűnt fel senki, csak akiket eddig is láttam minden nap, szóval be kellett velük érnem, mivel nem vagyok annyira szociális beállítottságú, hogy véletlenszerűen beszélgetést kezdeményezzek számomra ismeretlenekkel. Azokkal éppen el tudok még társalogni, akiket ismerek, van már közös témánk, tudjuk mi érdekli a másikat. De sosem értettem, hogy lehet valaki annyira közvetlen, hogy lazán odamegy bárkihez és nyit felé, ami a legtöbb esetben sikeres is. Majd én is kipróbálom egyszer, mert egyelőre csak a hazafelé tartó buszon szoktam ezen töprengeni miközben bámulok ki az ablakon. Minden egyes nap.

Nem történt ez másképp akkor sem, mikor megismertem Francist. Bár valóságban nem találkoztunk, ezért is fura még számomra is a dolog.
Már leszálltam a buszról, sétálok a helyi temető mellett, hallgatom a kedvenc dalaimat és egyszer csak valami lágy női hang szólal meg. Annyira tisztán hallottam, mintha a fülembe beszélt volna, de nem értettem egy szót sem, merthogy franciául szólalt meg, viszont én ezt akkor még nem tudtam. Felismertem a nyelvet, de végigfutott az agyamban, hogy nekem nincs is francia szám a telefonomon.

„szelü, zsö szjű franszisz, dezölé pu tö déranzsé" – ezt kaptam. Sehogy sem illett bele az éppen szóló Green Day dalba, ezért le is állítottam és riadtan kikaptam a fülest, gondoltam valaki az utcáról szólított meg. Körbe néztem, sehol egy lélek. Oké, máskor is hallok aszfaltkopogást mögöttem, mintha jönnének utánam, hátra nézek és semmi, de ez most más volt.