Húsvirág

#3

Gilgamesh üres tekintettel meredt a véráztatta földre, ahogy hallgatta a távoli szirénák zúgását, amik egyre közelebb értek. Arcát keserű könnyek csíkozták, s mind a vértócsába pottyant, amiben mezítláb, újra meztelenül állt egyenes háttal. Dim- Daniel már rég otthagyta, a koszos földön feküdve, mikor a teste elkezdett nőni, s a fejét majd széthasította az elviselhetetlen fájdalom. Tudta, hogy nem egy ártatlan szándékú (már amennyira az a bugyi nedvesítő csók az lehet) kis csókocska, eleve Danielről volt szó, aki a legjószándékúbb, legtisztább pillanatában is képes hatalmas károkat okozni az embernek. Ezt mutatta az is, hogy érezte a bőre alatt az orosz nyúlós, szurokszerű mágiáját mozogni, s nem tehetett róla, de bepánikolt. És akkor megnyílt Babilon kapuja, a nő legvéresebb rémálmát valósítva meg ezzel, ahogy a Central Park állatkertjének oroszlán kifutójában állt, kezei között egy apró kölyökkel, akit valami csoda folytán elkerült a borotvaéles halál. Most kissé morogva, nyervogva próbált meg szabadulni, de ő szorosan tartotta, miközben várt valamire. Vagy valakire, talán Enre vagy Nicholas-ra, hogy újra halott lehessen, újra kezdhesse ezt az egész szarságot egy új végkifejlettel... A kifutó környékét, ameddig ellátott halottak borították, állatok és emberek egyaránt. Felnőttek, idősek és fiatalok. Gyerekek. Csecsemők. Családok, barátok, magányos felfedezők...

Miért kellett ennek megtörténnie?

Egy helikopter húzott el a szikrázó kék égen, fekete volt, jelzés nélküli, s ő tudta, hogy csakis egy S.H.I.E.L.D. csapat jöhetett el érte, hogy kivigye innen.

–Máris ideértek volna?– kérdezte magától, s megsimogatta a kisoroszlán füle tövét. Az égi cirkáló lassan leereszkedett, ő pedig lassan felvette emberi méretét, hogy ne legyen akkora eltakarítandó mocsok, miután megölik. Az ajtó kicsapódott, s meglepetésére Coulson szállt ki, fegyver nélkül.

Talán a nyakamat kitörve akarnak velem végezni? Vagy egy zsinggel megfolytani?

Számára oly' mindegy volt, csak érezze a büntető fájdalmat, ami kifordítja az elméjét a testéből.

–Gilgamesh, szálljon be!– utasította kissé sietősen, a kezét nyújtotta felé. A szőke felvonta a szemöldökét, de belecsúsztatta tenyerét a felkínált jobba. Phil felhúzta őt, majd sietve becsapta az ajtót, s a headset-jébe szólva már fel is szállt a gép.

–Nem itt fognak megölni?– kérdezte halkan, rekedt hangon, s magához ölelte a feszült kölyköt.

–Nem fogjuk megölni, Gilgamesh– felelte szemrebbenés nélkül az ügynök, ahogy egy pokrócot csavart a magas nő köré, szigorúan félrenézve. Finoman, vigasztalóan megszorította a vállait, mire a nőből felszakadt a zokogás, s a férfinek dőlve bőgni kezdett, ahogy újra és újra felidézte a csaták-... Nem, mészárlások hangját, s egy újabbal bővült emlékezete, mely évszázadokat ívelt át.

–É-én nem ezt akartam!– hajtogatta elmélyülten, s térdei felmondták a szolgálatot, Phil lassan ereszkedett le vele a földre, vigyázva. Soha nem törődtek vele ennyire, ez új volt és szép és fájdalmas egyszerre. Mert nem így kellene hozzá viszonyulnia, bántania kéne míg csak mozogni tud.– Nem így kellett volna tö-tö-történnie. Bocsáss meg– sírta elkeseredetten. Majd elsötétült minden, ahogy remegő tagokkal ájult az ügynök karjaiba.

Enkidu a körmeit rágva bámulta, ahogy két fekete helikopter is érkezett a leszállópályára, s az egyikből egy megbilincselt férfi és nő lépett ki, mögöttük egy-egy állig felfegyverkezett ember, akik pisztolyt szorítottak a sérült foglyok tarkójának. Nem is szentelt több figyelmet nekik, hanem szinte szuggerálva meredt az egyenlőre csukott ajtóra. Mellette Fury szinte lángra lobbant az elfojtott dühtől, amit összepréselt ajkai mutattak csak meg a külvilág számára. Hirtelen mozdult meg a két megbilincselt alak felé, sietős, hosszú léptekkel haladt egyre közelebb, mire mindkét alak látványosan még jobban lesápadt.