Magányos farkas

Szomszédok

  -A lány igazat mond!-mondták ki egyszerre fiúk. 

Szemeim elkerekedtek és a megkönnyebbülés járta át testemet, de amint végig gondoltam mi lesz velük ha nekem adnak igazat, megrémültem. Őket is piszkálni fogják. Szóra nyitottam a számat de egyszerűen a szavak nem hagyták el a számat, nem tudtam megszólalni. Jól esett amit tettek, de bánt a dolog.

-Biztosan így van fiúk?- hajolt le hozzájuk a mellettük álló felnőtt. Egyszerre nézett rám mindenki majd egy megerősítő bólogatással válaszoltak.-Köszönöm, hogy az igazat mondtátok!-mosolygott.-Most már vissza mehettek az osztályba!-paskolta meg fejüket.

A kettő kézen fogva kiment a szobából, vissza a tanterembe.

-Álljatok fel!-parancsolta meg az igazgató. Nem kellett többször mondania vigyázz állásba helyezkedtem. Mellém battyogott a másik gyerek is és újra szóra nyílt a felnőtt szája.-A szüleiteket tájékoztatni fogom a helyzetről de ami a legfontosabb kérjetek most egymástól bocsánatot!-nem szólaltunk meg. Én vártam a mellettem lévőtől, hogy megtegye a lépést és utána én, de hiába vártam nem szólalt meg.-Na gyerünk!-dőlt hátra a bőr székében a nagy ember.

-Addig nem mondom ki míg ő nem mondja, hogy bocsánat!- szólalok fel. 

-Előbb te!-lökött rajtam egyet. Hátraléptem egyet vissza szerezve egyensúlyomat majd csökkentettem a köztünk lévő távolságot.

-Kérj bocsánatot és utána én is megteszem!-elkapta tekintetét majd megindult az ajtó felé de nem jutott már el oda.

-Kis hölgynek igaza van!-kelt védelmemre a székben ülő.

-Sajnálom.- morgott valami ilyesmit az orra alatt. Nem bocsátom meg neki amiket mondott sem másnak azoknak sem akik ki röhögtek.

-Bocsánat amiért megharaptalak!

-Lassan becsöngetnek, menjünk vissza a többiekhez!

Az ajtó nagyot csattanva záródott be utánunk. Az előttem lévő fiú ért be előbb a terembe, mindenki odarohant hozzá de mikor én érkeztem meg csak szúrós pillantásokat kaptam semmi mást. Vissza ültem helyemre és a dallam újra felcsendült és megkezdődött a második óra.

Hogy nekem is be kell mutatkoznom, kimaradt, de nem hiszem, hogy mindenkinek nagy tragédiát okozott volna. Teltek az órák és véget is ért a nap. Szülők torlaszolták el a teremből ki- és be vezető utat. Éppen hogy kiszabadultam már vitt is magával a diákok áradata, mintha egy folyóba kerültem volna amely az iskola kapujáig kisodor. Nagyot sóhajtva indultam meg haza,ahol apám "vár". Elhagyva a kerületet a piac irányába indultam meg. 

Figyeltem távolodó apró alakomat és jött a felismerés. Egész végig ilyen voltam általánosban.

Hátra fordultam hirtelen ötlettől vezérelve és a két fiút pillantottam meg akik az osztálytársaim. Gyorsan befutottak mellém és néztek.

-Nem megyünk?-kérdezte a nagyobbik semleges hangon de mégis kérdőn.

-Nem kell haza kísérni, egyedül is haza találok!-válaszoltam neki.

-Mi nem kísérünk haza, együtt megyünk mert szomszédok vagyunk.-érvelt halkan a kis szőke.

-Oh, akkor bocsánat. Öhm, engem Lory Stenberdnek hívnak.-nyújtottam ki vézna fehér kezemet.

-Ethan Carl!-mosolygott és kezet rázott a bújós.

-Marc Richel.-fogta meg kezemet a feketeség.

Attól a naptól kezdve szinte együtt jöttünk haza az iskolából egészen 13 éves koromig. Utána már nem. De azokban az időkben sem igazán beszélgettünk iskolában és azon kívül sem. Nem jártunk el együtt sehova, nem mentem át hozzájuk pedig a szomszédjaim. Ahogyan állandóan piszkáltak csonka családom vagy éppenséggel a kinézetem miatt kerültem őket, nem akartam, hogy velük is ez legyen. Ki kell őket hagynom ezekből. Édesapámat már nem lehet felismerni. Arca megnyúlt, ráncos és karikás szemei már-már egy zombiéhoz hasonlított. Nem sokkal karácsony után a kórházba vitték és diagnosztizálták betegségét. Tüdő rák. Nem tudtam a részleteket semmi ilyesmit, de hittem, hogy ez a fajta gyógyítható. Könyörögtem, imádkoztam mindent csináltam, csak nem akartam elveszíteni a családomat. Nem, akartam egyedül maradni abban a sötét lakásban, nem akarok egyedül lenni. A szüleimmel szeretnék élni ott, olyan világosságban mint amikor még anya is élt, szeretném újra érezni azt a melegséget. De az ég nem adta meg, nem hallgatta meg kérésemet és elvette tőlem apámat. A szakadék mélyére estem ahonnan tovább már nem tudok zuhanni csak tipródni, széjjel marcangolni magamat. 

Hello-hello! Itt lenni résszel, egy jó idő után!....Szégyen, hogy nagyon rég volt rész ahhoz képest, gogy jó néhány már meg van írva. De itt hoztam és nagyon is sajnálom, hogy ennyit kellett várni erre. De nagyon köszönöm, hogy velem tartotok még mindig! Próbálom mostmár sűrűbben hozni és nem félévente egyet!
Ciao-Ciao!