Can You Hear Me?

I.Fejezet, I. Rész↔Nem mindig van 2. esély

A végleges összeomlás határán álltam már így a tavasz végére. Nem elég, hogy a derekamig érő hajamtól fosztottak meg egy hülye betegség miatt, de várhatóan még a bal lábamat is elveszik tőlem.  Melyik ember tudná ezt úgy felfogni, hogy az élet ad egy "2. esélyt"? Hát nekem valahogyan ez nem akar sikerülni. Lehet ez persze az én hibám, mert túl pesszimista vagyok vagy nevezzük ezt akárminek, de könyörgöm. Egy 21 éves lány kopaszan és nem sokára meglehet hogy még nyomorékan is mire viszi az életben? Persze ha azt nem veszik el tőle. Márpedig minden jel arra utal, hogy nekem még az sem fog megmaradni ha így folytatom. Már jól elkelne nekem is egy rohadt nagy pofon, hogy még így sem állok le a szereimmel, hogy a mocskos sors egy intést is küldött, hogy márpedig nincs sok időm hátra. Hm. Na ilyenkor értem meg anyukám szemrehányó búcsúját amit csak odavetett elém amolyan "nesze emésztgesd" stílusban azon a bizonyos tűzforró Július tizennegyedikei (14.) napon...

  Úgy éreztem, hogy már a családom a háta közepére sem kívánja a folytonos elégedetlenségemet. A nővérem szerint már nem illettem bele a tökéletes képbe amit mi Bowmanék alkottunk. Vagyis alkottak. Rám ugyanis legkevésbé sem jellemző a tökéletes jelző inkább a kitaszított, vagy az elnyomott ami a legjobban passzol a nyomoromra. Jó erős túlzás a "nyomoromra" kifejezés mivel legkevésbé sem élek semmiféle nyomorban vagy hasonló csak éppen a látszat általában csal és néha a gazdagok hibátlannak tűnő élete az ami igazán undorító tud lenni. Vagyis a magamfajta magukra hagyott tinédzsereknek biztosan...