Can You Hear Me?

I.Fejezet, 3. Rész↔Aztán jött a mélygödör

                                     Igazából itt indult ez az egész őrület ami gyökerestül kivájta majd felfordította az életemet. Floridába menekülésem során már a repülőn megismerkedtem egy fura fazonnal, Bill Furrierrel. Be kell vallanom nagyon szimpatikus embernek tűnt első látásra, na meg persze addig amíg el nem árulta költözésének okát. Ami visszagondolva óriási baromság volt és még akkor kellet volna hívnom a rendőrséget, vagy leadni Billt mivel illegális szerekkel kereskedett. De persze hülye tinédzser fejemmel ezt totál menőnek találtam így én is belecsöppentem hirtelen a drogosok undorító világába. Ezek után Billel éltem kerek 3 évet, Daytona Beach közelében. Nappal normálisan dolgozni jártam egy mosodába míg az éjszaka sötét fátyla alatt újdonsült "kollégámmal" különféle kábítószereket csempésztünk be mindig más szórakozó helyekre ahol aztán jó pénzért el is keltek azok. Így mérgeztük a kikapcsolódásra vágyó fiatalokat akik könnyen bedőlnek mindennek de tényleg mindennek, meg persze magunkat mert mi azt hittük miénk a világ és hogy nekünk mindent szabad mert mi halhatatlanok vagyunk és nem árthat nekünk semmiféle cucc sem.  Aha. Most meg ott tartunk, hogy Bill valahol az Isten háta mögött talán Nevada egyik eldugott kis falujában fekszik mélyen az anyaföldje belsőjében, én meg Orlandoban szintén fekszek csak én kissé kényelmesebb állapotban. Már ha azt annak lehet nevezni, hogy az ember haldoklik egyedül egy hatalmas kórház valamelyik jelentéktelen kis egérlyukában. Mert én bizony az utolsókat rúgom. Őszintén szólva már várom a napot amikor elpatkolok innen és végre örök nyugalomban és békességben lehetek. Mert bizony jobb meghalni mint éveken keresztül szenvedni magányosan, támogatás nélkül...

                                     Szép idő volt. A szellő lágyan ringatta a friss hajtásokkal ellepett még félig kopasz fákat. Szomorú tekintettel bámultam ki az ablakomon ami a kórház udvarára nézett. A szemeim megteltek könnyel ahogy láttam a kopasz gyerekeket nevetgélve futkározni, míg a padokat elkeseredett szülők lepték el. Ők már tudták, hogy innen nem mindig vezet a kiút haza... Hatalmasat sóhajtva fordultam a másik oldalamra, hogy ne kelljen tovább méregetnem a kicsiket akik valószínűleg innen az Isten jobbjára fognak térni. Halk kopogás szakította félbe magányomat.

-Gyere.-Kiáltottam erőtlenül.

Pamela Philips doktor nő lépett be a kis helységbe meggyötört tekintettel.

-Mi a rossz hír?-Kezdtem a közepébe vágva és felnyomtam magam törökülésbe.

-További kemoterápiákra van szükség.-Mondta elcsukló hangon.

-Azt hittem már vége.-Simítottam végig szúrós fejtetőmön a kiszáradt tenyerem.

-Úgy tűnik nem csak kiújult a daganatod még át is terjedt két másik szervedre sőt még a bal lábad felé is vészesen közeledik.

-Szóval meg fogok halni.-Ereszkedtem vissza és háton fekve füleltem tovább.

-Nem biztos. Még van remény... Sőt ha a kemo hatásos...

-Nem szeretnék több kezelést.-Szipogtam.-Elég volt. Szeretnék végre kijutni innen ha nem is haza legalább annál jóval messzebb.

-Jaj drágám ilyet nem mondhatsz.-Ingatta a fejét elkeseredetten.

Szemei alatt látszódtak a tehetetlenség, a meggyötörtség és a szertefoszlott remény mély, fekete gödrei.

-21 évesen tudom  mit akarok. Elb*sztam az életemet akkor már mi értelme, hogy éljem?

-Kérlek állj kicsit pozitívabban a témához.-Fogta könyörgőre.-Nagyon de nagyon szépen kérlek ne add fel a reményt hisz mindenkinek jár egy 2. esély.

-Nekem úgy látszik nem.-Motyogtam.-De ha ennyire szeretnéd megmenteni a mihaszna életemet tessék. Mikor kezdődnek újra a kezelések.

-Pontosan holnap mondják meg.-Könnyebbült meg és halványan elmosolyogott jelezve, hogy hatalmas kő esett le hevesen verő szívéről.-Köszönöm Joyce Bowman, hogy bízol bennem.

-Kérlek ne hívj Bowmannak. Már rég nem tartozom közéjük.-Mondtam elengedve egy parányi, fénylő kis könnycseppet.

-Akkor..-Sóhajtott és újrakezdte.-Köszönöm Joyce Furrier.

-Ez még rosszabb... Joyce jó? Pamela kérlek csak Joyce vagyok. 

-Rendben.-Bólintott bizonytalanul és közelebb hajolt.-Kérlek...-Kezdte.-Harcolj velem. Ez egyedül nem sikerülhet.. De ha már ketten küzdünk keményen hidd el a sors mellettünk fog állni. Hidd el kérlek nekem. De ehhez kell az, hogy szívvel és lélekkel a meggyógyulásodra koncentrálj. És végleg tedd le a szereket.

-Mi..-Hebegtem zavartan.-Ezt honnan tudod.

-Látszik rajtad. Szóval ígérd meg jó?-Nézett mélyen a szemembe és kisujját nyújtotta felém.

-Ígérem.-Sóhajtottam és sajátomat az övére kulcsoltam.-Esküszöm hogy küzdeni fogok az életemért...