Meg fogom ölni magam.
*
Kezünkből a kés abban a pillanatban hullott ki, amikor egymás ajkát megéreztük sajátunkon.
Az ezüstös pengék, melyek öveinkre voltak szíjazva, megcsillantak a holdfényben, mikor egy éjszaka egy kör közepén álltunk. Te voltál Jing, s én Jang. Sokáig kerülgettük a másikat, míg végül egymás torkának szorítottuk tőrünket. A tiéd egy kicsit megvágott, az enyém viszont nem hatolt bőrödbe.
Aztán pedig megcsókoltál, őrjítően, kínos lassúsággal, és én elvesztem ölelésedben, miközben vérem forrott, s kifolyt ujjaid között.
Ez volt az első szerelmem, melyet színészkén éltem meg. Én voltam Shakespeare Júliája, én alakítottam férfiként a női szerepet. Rómeóval szöges ellentétei voltunk egymásnak, mint a tűz és a víz, olyanok. Egyszerre csapott fel bennünk a gyűlölet és a szerelem egymás iránt, majd egyszerre is zuhant a mélybe és tűnt el a föld színéről, szívünk kies vidékéről.
*
Első fényképemet huszonnégy évesen készítettem. Ez volt az első és egyben az utolsó kattintásom. Emlékszem, hogy ha a naplómat visszakeresném, azt látnám benne, hogy ugyanezen a napon ölted meg magad. Fellógattad tested egy gerendára. Lebilincselő látvány volt, amint lábaid mozdulatlanul lebegtek a levegőben, hajad izzadtan tapadt a fejedre, szemeid lecsukva aludtak örök álmot, mintha az életben már sosem akarnának kinyílni. Pedig milyen mesés lett volna még egy kép, amin feléledsz, gyönyörű íriszeid, mint virágok, a kamerámba néznek, és kérlelnek, hogy vágjam le zsinórod a fenti faoszlopokról...
Én találtam rád, úgy akartad, hogy leveled éppen időben érkezzen ahhoz, hogy az ajtót rád törjem, de már késő legyen. Mondanám, hogy kegyetlen volt ez tőled, de tudom, hogy a halált egyikőnk sem úgy fogta fel, mint egy fájdalmas dolgot.
Ha én vagyok Júlia, s te Rómeó, akkor együtt kellett volna meghalnunk. Együtt kell.
*
Nevünk nem volt, csak annyit mondtak az emberek ránk, hogy „te és én". Arcunk nem létezett, csak emberek fantáziájában. Nem voltunk mi rosszak, se jók, egyszerű akaratok, melyek néha egymás mellett, néha pedig egymás ellen küzdöttek. Talán mi voltunk maga az ambivalencia.
*
Ha a tenger fenekén megfulladnék, állítólag leperegne szemem előtt ezernyi és ezernyi filmkocka. Lehet, hogy fekete- fehérek lennének, lehet, hogy színesek, nem tudom. Lehet, hogy nem is egy sorozat lenne ez, hanem egy mozgókép, szalag nélkül. Látnám a gyerekkoromat, látnám a kamaszt, mely én voltam, a gondterhelt felnőttet és végül... Látnám magamat, amint a szemeim fennakadnak, miközben küzdök az utolsó sóhajnyi levegő bennmaradásáért. Ki tudja, lehet, hogy annyit képzelegnék, hogy ne kelljen a kínt felfognom, ami tüdőmet égeti, hogy vágyálmaimban beállnék halnak, s kopoltyúkkal innám magamba a levegőbuborékokat.
Milyen csalafinta dolog is ez már, hogy a tenger alatt patakzó buborékokat nem szívhatja magába a haldokló megfulladt?
Az embereknek emlékezniük kell az utolsó minutumokban is, arra, hogy kik voltak ők.
Ezt az emlékezést nagyban elősegíti, ha az adott egyén az élete során fényképekben megörökítette fontos pillanatait, s unalmában néha nézegette is. Így bevésődnek a már amúgy réges-régen elfeledett emlékek. (De mik ezek, ha már elfelejtettük őket? Egyáltalán valóban emlékek ezek?)
Én nem készítettem egyetlen fotót sem, ami fontos lett volna; csak egyetlen egyet fotóztam, ami nem volt elég fontos ahhoz, hogy ne tartsam magamnál, s ne gyűrjem folyton meg, ha ideges és elveszett voltam.
Mivel nincsenek képek, csak a valódi emlékeimre támaszkodhatok abban a pillanatban, mikor életem kifolyik majd vénáimon keresztül.
(Most csodálkozol? Hiszen megmondtam neked, hogy megölöm majd magam.)
Vannak pillanatok azonban, mikor nem emlékszem semmire sem. Lehet, hogy csak nem akarok emlékezni, és ezért a tudatom engedelmeskedik nekem, de az is lehet, hogy olyan fáradttá tett az élet, hogy figyelmetlenségemben elhagytam ezeket a pillanatképeket, melyeket egykoron elmémben őriztem. Kíváncsi vagyok, hogy merre veszíthettem el őket. (Az egyiket emlékszem, egy újságosnál hagytam, egy másikat a Shakespeare-darabon - amit múlt szombaton néztem-, a harmadikat pedig talán megtalálom a templomban, a temetésed ceremóniáján. Lehet, hogy csak az emberekre nem emlékezem?)
Ezek olyan emlékek, melyek mind szürkék, de ki kéne őket fényesíteni, s letörölni, hogy ne legyenek porosak, koszosak, zsémbesek a mocsoktól. (Sajnos ez már nem fog megtörténni.)
*
Érzem, amint az óceán mélyére süllyedek...
Lágy és kellemes.
Élettel teli, holott épp megöl.
Vérvörös, mint a forradalom, melyet halálommal szítok.
És gyengéd, mint az első szerelem, melyet te adtál nekem.
*
Utolsó gondolataim nem mások, mint hogy rám is valaki rám fog találni. S a láncolat megkezdődik majd, mikor véres hullámat megpillantja az a személy, aki engem szeret. Nem élek többé a múltban, csak a jelent látom, rikító véremet, akár egy pipacsos rétet, s a jövőt tervezem, melyben én már nem szerepelek. Te véled...
The End
_____________________________________________
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad. Arra, hogy ez micsoda, még én sem jöttem rá. Fel kéne adni talányul a Szphinxnek. Xd
A
zonban, ha valakit érdekel még ez a téma, a Too shy - Avagy a félénkség átka című novelláskötetemben Levegőbuborék néven írtam egy ehhez hasonlító kis töredéket /novellát. Lesd meg, ha érdekel! ^^
