Wreak Havoc

Just get out and hit it again

Az első kérdésem az lett volna, hogy hogy a picsába kerül ez az elvetemült a házam közelébe, de mivel nemigen terveztem vele hosszasan cseverészni és bedobni egy teát, miközben elmeséljük az elmúlt időszakot, inkább rövidre fogtam.

Nehogy a végén még válaszoljon is nekem.

- Mondhatnám, hogy megleptél, de igazából már vártalak. –egy mosolyt erőltettem az arcomra, amíg beszéltem és próbáltam felmérni a lehetséges menekülési útvonalakat.

Nézzük a tényeket.

Nyílt terepen vagyunk, az eső esik és odabent még csak kapkodják össze a maradványaikat és realizálják, hogy kiköszöntem a nappalink ablakán.

Ez az őrült itt velem szemben lényegesen gyorsabb, mint én vagyok és sokkal élesebb a szeme. Bemenekülhetnék a fák közé, de azzal csak és kizárólag neki kedveznék, hát miért is akarnék én öngyilkos lenni?

A karkötőnek vége, Jinx nincs velem.

Prognózis: nem túl biztató.

- Csak nem hiányoztam, édesem? –ujjai a torkomra fonódtak, így emelt fel a földről. Éreztem, hogy a lábam a levegőben kalimpál, kezeimmel az övét markoltam, miközben azon voltam, hogy ne sikoltsak fel az éles fájdalomtól, ahogy a körmei a nyakam bőrébe fúródtak. –Miért nem szóltál előbb?

- Elkeveredett a számod. –nyögtem.

Felnevetett és elhajított.

Mi az isten? Mikor lettem én rongybaba?

Konkrétan egy fatörzset sikerült telibe kapnom, hangosan nyekkentem és leszánkáztam a fűbe. Krákogva kaptam levegő után és minden erőmet összeszedve feltápászkodtam.

Lassan közelített felém.

Ő volt a vadász és én a vad.

- Victor Creed, te kibaszott pszichopata!

Nem kellett volna ezt mondanom.

De komolyan.

~

Éles, fehér fény furakodott az agyamba. Legszívesebben sikítottam volna, de egyelőre azzal is beértem, hogy levegő után kaptam és végre kinyíltak a pilláim. Az ujjaim szorosan az takarómra kulcsolódtak, míg én szinte egyetlen pillanat alatt felmértem, hogy kórházban vagyok.

Kezdett idegesíteni a pittyegés, ettől pedig még inkább rákezdett.

- Ren, itt vagyok! –az unokabátyám ugrott az ágyam mellé, és amikor meglátta az űzött tekintetemet a homlokomra simította az ujjait. –Meg fogsz gyógyulni, nem eshet bajod!

- A többiek? –tekintetem kétségbeesetten cikázott ide-oda a szobában, mintha így meglelhetném őket a falhoz lapulva, vagy esetleg valamelyik sarokban.

Ez volt pillanatnyilag a legfontosabb kérdés. Semmi és senki más nem érdekelt, mert Tony itt volt mellettem. Mégis mi számított volna? Hogy hol fogunk lakni ezek után, vagy mit szólt Fury?

Bagatell problémák.

- Kicsit összetörve, de megvannak. –biztosított azonnal és elfordult, hogy töltsön nekem egy pohár vizet. –Ha nem véded Barnest, most ő feküdne a helyeden.