Can You Hear Me?

I.Fejezet, 4. Rész↔Utolért a múlt

                                               Ugye ennek az egész őrületnek részben Bill részben én voltam az oka. Őszintén Bill megérdemelte amit kapott. Mindazért amit velem és magával tett. Még akkor is ha belül kicsit megöl a hiánya...

                                               Az ágyamon ülve agyaltam mindenféle lányos dolgon. Kivételesen mosolyogva keltem aminek fogalmam sincs mi volt az oka. Egyszerűen csak majd ki ugrottam a bőrömből annyira boldog voltam. Takarómat letolva hevesen pattantam ki az ágyból, felkaptam magamra valami elviselhető göncöt a pizsim helyett, felhúztam a sportcipőm, és rohanni kezdtem. Ki az ajtón, majd le a lépcsőn végül megtorpantam a hatalmas, két "világot" elválasztó üvegajtó előtt amin már 2 éve nem léptem ki amikor ide kerültem. Hatalmasat sóhajtva löktem ki az üveget. A friss levegőre érve mély lélegzetet vettem. Apró könnycseppek gurultak végig kipirosodott arcomon.

-Joyce!-Hallottam mögülem egy éles kiáltást.

Meghökkenve fordultam hátra és amint megláttam Pamelát egy amolyan "Mi van már" pillantással mértem végig. Így kell elrontani egy ember jónak induló napját.

-Ez meg hogy jutott eszedbe?

-Mi?-Nevettem fel elképedve.-Kijönni a friss levegőre? Kicsit élvezni a maradék életemet?

-Nem.-Ingatta a fejét.-Rohangálni ami önmagában veszélyes a te szempontodból, kérdés nélkül elhagyni a kórházat ami szintén és végül felügyelet, vagy bármiféle gyógyszer és infúzió nélkül lépnél le és kitudja látunk e még.-Hadarta.

-Nem ez volt a célom.-Fontam magam előtt keresztbe karjaim.-De majd máskor ez lesz.-Mondtam és ahogy elviharoztam a Dr. Phillips mellett a lendülettől nekimentem a vállának.

-Au.-Sziszegett, de én már belökve az épület ajtaját már régen a szobám felé igyekeztem.

Zokogva léptem be és párnámat az arcomhoz szorítva dőltem le az ágyra.

-Hiányzik anya.-Fakadtam ki magamnak. 

Ez volt az a tény amit már idekerülésem óta nem mertem bevallani magamnak. Anya ugyanis nem keresett. Nem is küldött semmiféle életjelet és nem túlzom ha azt mondom véglegesen kizárt az életéből. Vagyis akkor azt hittem...

                                            Ismét egy halk kopogás zavarta meg keserves sírásomat.

-Nem.-Feleltem röviden és lényegre törően.

Mégis ajtó nyikorgást hallottam és a következő pillanatban Pamela vidám tekintetével találtam szembe magam.

-Minek örülsz ennyire?-Ültem fel szipogva.

-Melyiket kéred?-Húzott elő legalább 10 parókát az eddig takarásban álló kis orvosi kocsival együtt.

-Wow.-Képedtem el.-Ezt miért?

-Gondolom nem akarod hogy az összes ember szánakozva tekintsen rád ha elmegyünk kicsit vásárolni. 

Lehunytam szemeim és szomorúan ingattam a fejem.

-De nekem nincs pénzem. A maradékot elszívja a következő kemo sorozat.

-Oh dehogyis nem. Édesapád havi szinten küldd neked 500$-t ami azt jelenti hogy legalább 12 ezer dollárod van a kórháznál.

-Na jó.-Lélegeztem lassan és mélyeket.-Én.. Ezt.. Nem tudom felfogni.-Nyögtem.

-Nem is kell.-Legyintett.-Melyiket kéred?-Tolta maga elé a parókákat.