A halott szerelmem

∞

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy kétféle ember léphet be az életedbe. Az egyik lecke, a másik ajándék, viszont hiába a kevés választási lehetőség, neked kell eldöntened, ki hova tartozik. Ez az élet egyik legnehezebb dolga, hiszen lehetséges, hogy aki az előző nap még megnevettetett, az az elkövetkezendőkben megsirat majd. S ugyanez fordítva. Zoénak hívták, szívből gyűlölt, szívből gyűlöltem, mégis ő tanított meg szeretni.

Sosem voltam az a fajta srác, aki kigúnyolt másokat, vagy ömlengős szöveggel csábított be lányokat az ágyába, majd jobbik esetben másnap reggel - és nem rögtön az aktus után - hazazavarta őket. Egyszerű fiatal voltam, imádtam nevetni, színészkedni, túrázni, inni, bulizni. Sok magát barátnak nevező ismerősöm volt, de egyik sem számított nekem igazán. Sokat bántottak kisebb fiú koromban, a nálam erősebb (és sokkalta butább) kölykök szadiztak, beledobták a táskámat a wc-be, télen hazafele tartva megkergettek és a hó alá ásták a fejemet. Sokat sírtam a szobám sötétjében, és utáltam magamat ezért. Azt gondoltam, hogy „Én is fiú vagyok, miért sírok? Mert bántanak? Miért bántanak?". Szar volt. Ekkor határoztam el mindössze taknyosként, hogy nem leszek többet kisfiú, férfi leszek, és nem fognak többet bántani. Sem fizikailag, sem lelkileg. Anyám tudta nélkül kezdtem el iskola után bokszedzésre járni, és egészen a gimnázium legvégéig űztem ezt a sportot. Azóta nem mertek bántani az osztálytársaim sem, és a felsőbb évesek sem, miután a málészájú Dávid orrát szilánkosra törtem. Persze az igazgatónál kötöttem ki, és persze anyám is megtudta mit is csinál a kisfia iskola után, de nem érdekelt, büszke voltam magamra, és többé nem éreztem félelmet.

Olyan védelmi rendszerrel vettem körbe magam, amit eleinte észre sem vettem. Érzéketlenné váltam, nem túlzottan érdekeltek a társaságok, a lányok. Jó, nyilván volt részem szexben, és egyéb dolgokban, kipróbáltam a füvet, szóval tényleg úgy érzem most, hogy éltem én eleget akkor. De amíg nem toppant be ez a lány az életembe, addig rohadtul szartam rá, hogy elüt e aznap egy kamion vagy nem.

Zoé. Hosszú, fenékig érő, fekete haja volt. Hófehér bőre, világító kék szeme. A gimnázium utolsó 2 évében jött az iskolánkba, évfolyamtársak voltunk. Rögtön szeptemberben kezdett velünk, nem évközben. Először a dohányzóban láttam meg, egy lány és egy fiú társaságában állt a helység másik végében, és egy papírt tanulmányoztak. Rögtön a srácokhoz fordultam, miközben a hamut lepöccintettem a cigarettám végéről, hogy érdeklődjek, vajon ki ez a lány. Senki nem tudta ki ő, honnan jött, hány éves, ki fia borja, senki. Csak őt bámultam és arra gondoltam, hogy meg kell tudnom legalább nevét. Mikor eldobta a cigijét, s elindult befele, a lány, akivel állt utána kiabált: „Találkozunk a teremben Zoé!"
Zoé. Két legyet egy csapásra, a lány az évfolyamtársam, tehát osztálytársak, a neve pedig Zoé. A kint álló lányt Georginának hívták, a továbbiakban csak Gina lesz. Miután hazaértem az első dolgom az volt, hogy a telefonomban megkerestem az ismerőseim között Ginát, az ő ismerősei között pedig az összes Zoé nevű lányt. Talált süllyedt. Megtaláltam. Volt barátja. Csalódottan dobtam le a párnámra a telefonomat, majd el is felejtettem őt.

Aztán jött az október. Gólyabál az elsőéveseknek, akiknek a feladatokat mindig a harmadikosok adják, tehát a mi évfolyamunk. Jól sikerült a bál előtti móka, az elsősök kitettek magukért. Miután letették a gólyaesküt is, kezdődhetett az önfeledt szórakozás. A nagy tömegből egy idő után úgy éreztem ki kell mennem a friss levegőre, elszívni egy cigit, iszogatni a whisky kólámat. Épp azon gondolkodtam, hogy a francba fogok hazajutni, mikor valaki megkocogtatta a vállamat. Hátrafordultam, és ott állt, egy pohár borral a bal kezében, a jobb kezében pedig egy szál cigaretta.
„Ne haragudj, hogy megzavarlak, de kérhetnék tüzet?" – kérdezte, mire én csak bambán vigyorogva begyújtottam a cigijét. Mondott egy köszönömöt, és elindult a dohányzó másik vége felé, mire én utána kiáltottam: „Alex vagyok!"
Visszafordult felém, elmosolyodott, és lassú léptekkel odasétált hozzám. Letette a mellettünk lévő kis asztalkára a poharát, cigijét átvette a bal kezébe, és kezet nyújtott felém.
„Zoé." – mondta, és ettől a pillanattól kezdve az egész estét együtt töltöttük. Hajnalig beszélgettünk, ittunk, táncoltunk, nevettünk. Először éreztem magamat a hidegben is melegen, józanul is részegen, részegen is józanul.