you can leave your hat on

Chapter 1

Hűvös decemberi este volt. Csupán az utcai lámpák és azt elvétve felfedezhető karácsonyi égők gyér fénye világította be az üres pályaudvart. Evie már fel is szállt az utolsó buszra. Az egyik ülésre lehuppanva a nedves párát kezdte törölgeti a kabátja szélével, hogy jobban kilásson a járdára és megbizonyosodjon róla Veronica még mindig nem ment el ahogyan azt megígérte neki. Mutatóujjával megkopogtatta az üveget. A járda szegélyen álló kalapos lány gondoltaiból kizökkentve pillantott fel barátnőjére, aki szorgalmasan írt valamit az ablak párájába. "Még mindig téged néz!" A szemét forgatva olvasta el ugyan a rövidke üzenetet, de azért diszkréten átnézett a válla felett, hogy láthassa valóban így van-e. Tudta, hogy a szemüveges fiúra gondol, aki a váróterem kukája mellett ácsorgott a haverjaival. Amikor bekanyarodtak az útra Evienek azonnal szemet szúrt a kis társaság és odalba bökte a mellette lépdelő barátnőjét.
-Az a hosszú hajú, láncos neked való. - suttogta a fülébe kuncgva, amitől ő azonnal zavarban érezte magát.
-Tutira tetszel neki Ve, folyton téged stíröl. - mondogatta végig a várakozásuk ideje alatt.
Mind dohányoztak, kivéve őt és közben hangosan beszélgettek. Ahogy kihámozta a szavaikból a szemeszter végét voltak megünnepelni; tehát egyetemisták. Ugyan miért is figyelne engem? Visszafordult eredeti pozíciójába és látta, amit az induló busz ablakához tapadó Evie bőszen integetve tűnik el a körforgalom kanyarában. A búcsúzást ő is hasonlóan viszonozta.
A zsebeiben kezdett matatni a fülhallgatója és a mobilja után, amikor egy lágy férfi hangot hallott meg maga mögött.
-Miért utálod annyira a generációd? -hangzott a kérdés. Veronica ijedten fordult meg a tengelye körül. Legnagyobb meglepetésére a szemüveges srác állt előtte mosolyogva. -Már bocsi, hogy így ismeretlenül leszólítalak. Csak véletlenül hallottam miről beszélgettetek a barátnőddel. -folytatta.
-Ja, hogy az. Ó hirtelen nem igazán értettem. - tűrt el egy hajtincset az arcából. Körbe pillantott, de a társaság többi tagját már nem látta. Csak ketten voltak. -Igazából gondolj bele. Mind olyan felszínes és tömeg gyártmány. Nem azt mondom, hogy én jobb vagyok tőlük, dehogy. Csupán...
-Olyan gyönyörű nagy kék szemeid vannak. Még a félhomályban is csillognak. - vágott közbe. Úgy tűnt a válasz már nem is érdekelte csak beszélni akart vele.
-Hű izé ... köszönöm. - a lány érezte, hogy a füléig elpirult, de nem akarta ezt ő is lássa így csak a bakancsa orrát bámulta.
-Egyébként Dave vagyok. És te? -nyújtotta a kezét.
-Veronica.
A kezeik összefonódtak pont úgy ahogy a tekintetük is. Valami fura ismerős érzés áradt szét mindekettejük testében és tudták, nem ez az utolsó pillanat, hogy látják egymást. Sőt valami egészen új kezdete.