James Potter és a Százak Pergamenje

Részlet Lily Evans naplójából 2/3

  1971. december 20.

Ma kezdődött el a karácsonyi szünet. Reggel lónélküli fiákerekben leutaztunk a vonathoz, aztán megindultunk hazafelé. Perselusszal megbeszéltük, hogy együtt fogunk ülni, de aztán kiderült, hogy ő úgy gondolta, hogy vele, meg néhány mardekáros haverjával. Na, így inkább külön ültem. Wilks tekintete nem éppen arra bíztatott, hogy beüljek hozzájuk, szóval inkább a griffendéles lányokkal utaztam.
Elég jól telt az út.
- Imádom a telet – mondta Almira. – Meg a havat. És ilyenkor van a szülinapom, meg a karácsony is és az új év. Olyan jó!
- Ismerős – bólintott Alice. Neki is decemberben van a születésnapja. – Csak ne lenne ilyen hideg.
- Nem szeretem a hideget – húzta el a száját Felicia, majd témát váltott. – Ti mit szeretnétek karácsonyra?
- Ó, van egy könyvsorozat, aminek nemrég jelent meg a harmadik része. Remélem anyáék megveszik nekem – mondta Almira
- Mi a címe? – kérdeztem.
- A szerelmes boszorka.
Ezen a többiek fellelkesültek. Mivel én nem olvastam a könyvet, Alice megígérte, hogy az első részét elhozza nekem a szünet után.

Anyáékra sokat kellett várni. A nagy hó miatt csak lassan tudtak haladni, pedig így is korábban indultak el értem.
Tuney nem változott. A peronra se jött be, inkább csak megvárt minket a kocsiban. Apáék persze hallani akartak mindenről, ami a Roxfortban történt. Pedig a levelekben mindent leírtam nekik.

Elég lassan haladtunk, mert tényleg rengeteg hó esett.
Jó végre egy kicsit újra itthon lenni. A szobám ugyanolyan, mint szeptemberben volt. Tuney is ugyanolyan. Meg apa is. Anya talán kicsit boldogabb. Biztos a karácsony miatt. Kíváncsi vagyok, mit fogok kapni.

1971. december 24.

Ma kaptuk meg az ajándékokat! Kaptam egy szép nyakláncot, egy hógömböt, egy bögrét és egy csizmát. Tuney is hasonló dolgokat kapott. Apa még Lekvárnak is vett ajándékot: egy kis kosárkát, amibe majd be tud feküdni.

Tuney továbbra is morcos, és nem nagyon áll szóba velem, csak akkor, ha muszáj. Ez elég rosszulesik. Olyan rég volt már, hogy elolvastam a levelét. És nem tehetek róla, hogy McGalagony professzor nem engedte, hogy beszéljek az igazagatóval.

Egyébként anya nagyon finom sütiket csinált karácsonyra. Mivel cukrász, ez nem okozott neki gondot.


1971. december 26.
Cheryl meghívott a születésnapi bulijába. Pedig nem is nagyon voltunk jóban. Nem fogok elmenni. Meghívta Amyt és Dawnt is. Nincs kedvem a piszkálódásukhoz.

1971. december 27.

Itthon meg Tuney piszkál. Ez se sokkal jobb. Azt mondta, alig várja, hogy visszamenjek az elmegyógyintézetbe – mostanában így emlegeti a Roxfortot. Kösz, Tuney, én is téged...

Apa szerint féltékeny. Ő is szeretne a Roxfotba járni, és csak engem irigyel. Valószínűleg igaza van, de akkor sem kéne a nővéremnek így viselkednie. Apa ebben egyet értett velem, ezért megígérte, hogy majd beszél Tuneyval. Vigasztalásképp elmentünk kocsikázni. Kiskoromban, amikor szomorú voltam, akkor is mindig ezt csinálta. Beültetett a kocsiba, és csak mentünk. Közben mindenféle vicces témákról beszéltünk, és rengeteget nevettünk. Mos még sültgesztenyét is vett nekem, és azt eszegettük útközben. Apa mindig tudja, hogy vidítson fel.

Tuneynak azonban az sem tetszett, hogy apával ketten mentünk autókázni. Itthon kiakadt, hogy miért nem vittük magunkkal. Apa beszélt vele, de így sem változott semmit. Még mindig utál. Hurrá.



1971. december 28.

Mára Perselusszal megbeszéltünk egy találkozót. Az erdőben találkoztunk, ott, ahol szoktunk.
Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, pedig igenis történt: egyre kevesebbszer beszéltünk a Roxfortban.
- ...és Lucius szerint van rá esélyem.
Ennyire emlékeszem csak abból, amit mondott. Nem nagyon figyeltem, mert azon gondolkodtam, hogy lehetne felhozni a témát.
- Per, miért nem beszélünk mostanában annyit?
- Mennyit?
- Hát ez az. Semennyit. A suliban is mindig kifogásokat keresel.

Láthatóan megsértettem.
- Nem keresek kifogásokat. Csupán nem nagyon szimpatikusak a barátnőid.
- Nekem meg nem szimpatikusak a te barátaid. Mégis oda megyek hozzátok.
Ez tényleg így volt. A haverjai láthatóan nem kedveltek, de ettől én még igyekeztem minél többet beszélni vele. Ő meg oda se jött hozzám, ha csak egy griffendéles is a közelemben volt.
- Azt hittem, barátok vagyunk.

Per felkapta a fejét.
- Persze, hogy azok vagyunk.
- Örökké?
- Örökké.


1971. december 31.

Az utolsó nap az évből. Én meg itthon ülök, és a szobám falát bámulom.
Eredetilg úgy volt, hogy idén is a Cseperke közi parkból nézzük a tűzijátékot, de Tuney nem akar velem együtt elmenni bárhova is. Anya azt mondta, hogy ha nagyon akar, akkor itthon maradhat, de persze neki ez így nem tetszett. Ő úgy gondolta, hogy inkább engem hagyjanak itthon. Jól össze veszett anyával, aztán meg engem kezdett el piszkálni. Én persze nem hagytam magam, szóval mi is veszekedtünk. Apa végül kijelentette, hogy senki nem megy sehova, csak a saját szobájába. Szóval én most itt vagyok, Tuney az ő szobájában, anyáék meg gondolom a konyhában. Boldog új évet...


1972. január 2.

Ma jöttünk vissza a Roxfortba. Tuney végig duzzogott, hogy ő nem akar engem elkísérni. Most is az autóban maradt.

A peronon összefutottam Gwendolynnal, miután elbúcsúztam anyáéktól. A testvérei is ott voltak vele. A nagyobbik fiú épp intett egyet a szüleiknek, és felugrott a vonatra. Gwen apukájának ugyanolyan fekete haja van, mint a gyerekeinek, de az anyukájuk szőke.
- Szia – köszöntem Gwennynek.
- Szia, Lily.
Ő is elköszönt a szüleitől, aztán felszálltunk a vonatra.

Ott pont összetalálkoztunk Alice-szel és Feliciával.
- Sziasztok! – köszöntünk egymásnak.
- Nem láttatok üres fülkét? – kérdezte Fely.
- Még csak most szálltunk fel – mondtam neki.

Végigjártuk az egész vonatot, de már mindenhol ültek. Közben Almira is csatlakozott hozzánk. Végül Felicia talált egy szerinte megfelelő fülkét.
James Potter és Remus Lupin ültek csak bent.
Láthatóan a hátuk közepére se kívántak bennünket.

- Ki mit kapott karácsonyra? – kérdezte Almira, miután mindannyian elhelyezkedtünk.
Felicia boldogan válaszolt neki.
- Én színesceruzát, köpkő készletet és egy kis díszpárnát, ami passzol a hálótermünkbe. Lily? – nézett aztán rám.
- Ezt a nyakláncot – mutattam a nyakamban lévő medálra –, egy hógömböt, egy bögrét és ezt a csizmát – lengettem meg a lábam.
- De jók!
Alice elhúzta a száját.
- Én csak ruhákat kaptam. Gwenny?

Gwen láthatóan eddig nem nagyon figyelt, most viszont készségesen válaszolt.
- Egy macskás tokot, amibe bele lehet tenni a pergameneket, egy hajpántot, ezt a bakancsot és ezt a karkötőt.
Felhúzta a pulcsija ujját, hogy megmutassa a fekete kövekből álló karkötőt.
- És te, Almira? – kérdeztem tőle.
Fellelkesülve válaszolt.
- Egy fésűt, egy parfümöt és megkaptam a könyv harmadik részét!
- Tényleg, Lily, én hoztam neked az első részt – lelkesült fel Alice. Átadta a rózsaszín borítójú könyvet. – Majd kölcsönadod a harmadikat? – fordult aztán Almirához, aki bólogatni kezdett.

- És te, Jimmy, mit kaptál? – nézett Fely James Potterre. A fiú eléggé elbambult, aztán észrevette, hogy őt figyeljük. Utána kiakadt, hogy őt ne hívja senki Jimmynek.
- Mi bajod a Jimmyvel? – kérdeztem.
- Hogy engem nem úgy hívnak.
Felicia mindenáron tudni akarta, hogy James Potter mit kapott karácsonyra. Azt felelte, hogy alsónadrágot elkezdett vetkőzni, hogy megmutassa. Ez milyen dolog már!
Aztán ráadásul kénytelen voltam a fiákerben az ölébe ülni, mert nem volt több hely. Azt hiszem, most pár évre elég belőle.

De persze mágiatörténet órákon kénytelen vagyok mellette ülni. Igaz, hogy már jóban van Sirius Blackkel, ettől még nem ült el mellőlem. Mondjuk legalább nem zavar sokat, mert csak alszik. Lehet, nekem is azt kéne.

1971. január 4.

Tegnap újra megkezdődött a tanítás és máris egy csomó leckét kaptunk.
Bájitaltanon húsz pontot szereztem a Griffendélnek. Emiatt elég boldog voltam, de sajnos a jókedvem nem tarthatott sokáig. Óra után James Potter odajött hozzám.
- Lily kedves – indult meg felém vigyorogva, miközben széttárta a karjait.
- Mit akarsz?
- Képzeld, támadt egy remek ötletem. – Itt átkarolta a vállam. Gyorsan leráztam magamról a kezeit. Ő csak ne fogdosson engem. – Te úgyis jóban vagy Piton-pajtással, szóval arra gondoltam, hogy tök szuper lenne, ha ezt valami nemes cél érdekében is felhasználnánk. Mondjuk, kiderítenéd, hogy a drága mardekárosok miért kutatnak egy bizonyos dolog után és azt is, hogy hol van az a bizonyos dolog.
- Hagyjál békén! Nem érdekből barátkozom vele.
- Én ilyet egy szóval sem mondtam. Csupán élhetnénk ezzel a lehetőséggel.
- Nem élünk vele – ráztam meg a fejem és hátráltam egy lépést.
- Ne csináld már! Beveszünk egy tök izgi nyomozásba, csak mondj igent.
- Nem érdekel a nyomozásotok.
Azzal fogtam magam és elvonultam.

1972. január 9.

Ma van Perselus születésnapja. Megbeszéltük, hogy találkozunk az egyik tóparti tölgyfa alatt.
A lányoknak persze nem tetszett, hogy nem velük töltöm a vasárnapot, de meg kell érteniük, hogy Per is a barátom.
Kilenc óra környékén lementem a tölgyfához. Pár percet várnom kellett, de aztán Per is megérkezett.
- Boldog szülinapot – öleltem át és a kezébe nyomtam egy tábla csokit, amit még a szünetben vásároltunk anyuval.
- Ó, köszönöm.
- Na és milyen tizenkétévesnek lenni?
- Két hét múlva te is megtudod.
Elnevettem magam.
- Amúgy meg – ráncolta össze a szemöldökét – mit akart tőled Potter?
- Potter? Ja, James Potter! Mikor?
- Kedden, bájitaltan után.

Nem akartam elmondani Pernek, hogy arra kért meg, hogy kutassak utána. Nem mentem bele, és ez a lényeg. De nem akartam, hogy esetleg összevesszünk.
- Semmi fontosat... Csak a – kicsit megakadtam, mert sosem tudtam jól hazudni – griffendéles... pontokról kérdezett, igen. Hooogy hogyan állunk a házak közötti pontversenyben.
- És hogy?
- Azóta már változott, szóval nem tudom – legyintettem. – De mit érdekel téged James Potter?

Per megrázta a fejét.
- Hé, nézd – mutattam a kastély felé, mire ő megfordult. Valahogy el kellett terelnem a szót, és ha máshogy nem, majd így.
- Mi van ott?
Nem volt ott semmi, viszont így gyorsan tudtam gyúrni egy hógolyót, és nyakon dobni vele.
- Hé!

Perselus persze megbosszulta a dolgot. Csurom vizesen mentünk délután vissza a kastélyba. McGalagony professzor elég morcosan nézett ránk emiatt.

- Nem láttad Gwendolynt? – kérdezte Almira délután, amikor átöltöztem a hálószobánkban.
- Nem.
- Úgy el tud tűnni – bosszankodott.
Ezzel egyet értettem. Van, hogy éjszaka sincs az ágyában. Vajon mit csinálhat?


1972. január 30.

Ma van a szülinapom!
Már tizenkettő éves vagyok. Ezt a szobatársaim sem felejtették el.
Reggel arra ébredtem, hogy mindannyian rám ugranak.
- Boldog szülinapot! – kiabálták közben.
Nevetve ültem fel az ágyban.
- Tessék, ez a tiéd – nyomott a kezembe Fely egy borítékot. – Közös ajándék, mind a négyünktől kapod.
Kibontottam a borítékot, ami tele volt képekkel. Volt, amelyiken csak egyikükkel voltam rajta, de akadt olyan is, amin mindannyian rajta voltunk. Fogalmam sincs, ezeket mikor készítették.
- Úristen! Ezek mozognak! Mint a portrék a Roxfortban.
Ami azt illeti, sírva fakadtam. Közben pedig nevettem. Nem volt semmi hétköznapi varázstárgyam, csak olyanok, amik a tanuláshoz kellettek.
- Nem pont olyanok – mondta Almira. – A portrék beszélnek, ezek nem.
- De mozognak – törölgettem az arcom. Milyen ciki a szülinapomon sírni.
- Jaj, Lily, de ugye tetszik? – ült mellém Alice. – Nem azért sírsz, mert rossz, ugye?
Átkaroltam a vállát.
- Dehogy! Imádom.
Ki is tettem a képeket az ágyam fölé. A lányok segítettek felragasztani őket.

A nap folyamán Pertől is kaptam ajándékot. Csokibékát adott nekem. Olyat eddig én még nem ettem, de mint kiderült, nagyon finom. Ráadásul majdnem elugrált, amikor kibontottam. Be kell szereznem ebből egy nagy adaggal. Anyáéknak is biztos ízlene, és talán még Tuney is megpuhítható ezzel.

Egyébként ők is küldtek nekem ajándékot. Még akkor küldtem nekik egy levelet, amikor visszajöttem a szünetről, de azóta nem jött vissza a bagoly. Gondoltam, egy hóviharban eltévedt, vagy ilyesmi, de mint kiderült, nem. Anyáék eddig maguknál tartották, hogy most sütit küldhessenek vele. A kedvencemet csinálták, cseresznyés tortát.
Egy szeletet félretettem Perselusnak, a többit pedig este megettük a lányokkal.
- Ezt anyukád csinálta? – hüledezett Almira. – Nagyon finom.
- Az én anyukám még palacsintát sem tud rendesen sütni – mondta Felicia, miközben egy hatalmas adag tortát tömött a szájába.

Elnevettem magam.
- Az én anyukám cukrász. Elég baj lenne, ha nem tudna finom sütiket csinálni.
- Ez igaz – bólintott Alice. – Amúgy csak az én szüleimnek van unalmas szakmája? Lily anyukája sütiekt süt, Almiráéknak farmjuk van... Az én anyukám az Abszol úton eladó, apa meg bájitalokat készít.
- Anyukám nem is dolgozik – nézett rá Fely. – A húgommal van otthon. Pedig ő már négyéves. Engem ennyiidősen már beadott iskolaelőkészítőbe.
- Olyan is van? – lepődött meg Alice. – Én iskolába se jártam.
- Én sem – rázta meg a fejét egyszerre Almira és Gweny, aki eddig csöndben ült.
- Nem jártatok iskolába? – csodálkoztam. – De hát... azt hogy?
Almira megvonta a vállát.
- Magántanulók voltunk. A szüleink féltek, hogy varázsolni fogunk a suliban, meg ez amúgy is így szokás a varázslócsaládokban.
- Akkor eddig nem is voltak korotokbeli ismerőseitek? – kérdeztem.
- De. Nekem például van egy mugli barátnőm, Lucy. Meg neki a tesójával is jóban vagyok. És persze a nővéreimmel is jól elvoltam.
Alice bólogatni kezdett.
- Én meg általában Jameséknél voltam. Meg neki van pár mugli barátja, kisebb korunkban velük is sokat játszottam.


Hát, ez is egy új dolog, amit megtudtam a varázslókról. Valószínűleg lesz még pár furcsaság.