A főnix alkimista

1.Fejezet

  - TŰZ - azon nyomban bevetettem magam előző esti menedékembe. Ahogy kinéztem, golyók süvítettek el a fejem mellett. ,, Észrevettek! '' Levágtam a táskámat a földre és kiburítottam a tartalmát. Nem volt benne túl sok minden. Most a földön csupán kevéske megmaradt élelmem, néhány szakadt ruhadarab, az apámtól kapott régi alkimista könyv, tűzszerszámok, egy törött tükör darab, egy kés amivel megfogadtam hogy nem fogok gyilkolni még ha az életem múlik is rajta, egy térkép és az  egyetlen örökségem egy nyaklánc amin egy gyönyörű vörös, cirádákkal díszített kő lógott. A nyakláncot a nyakamba akasztottam, a tükröt a kezembe vettem, a kést pedig a zsebembe süllyesztettem. Minden mást vissza pakoltam, a táskát pedig a vállamra emeltem. Végig gondoltam a helyzetet és tudtam ha nem vigyázok könnyen szitává lőhetnek. A tükröt a menedékem pereméhez tartottam olyan szögben hogy lássam hol vannak a katonák illetve hogy merre tudnék menekülni. Szerncsére nem voltak túl sokan, ha jól láttam csak hárman. ,, Ha sikerülne alkímiát használnom akkor körbe tudnám venni őket egy fallal. Nem szeretném őket bántani, de nem biztos hogy ők is így éreznek.'' Elkeztem a menedékem falául szolgáló sziklába karcolni egy transzmutációs kört, közben folyamatosan a tükröt figyeltem hátha a katonák közelebb jönnek. Szerencsére sikerült időben befejeznem és már éppen azon voltam hogy magamban felsoroljam az előttem lévő gránittömb összetevőit, ekkor azonban hatalmas robajra lettem figyelmes. Mikor hátra fordultam egy hatalmas tank zúgott el mellettem, ezzel eldöntve egy kiszáradt fa törzset ami - csodával határos módon - pont eltorlaszolta a menedékem kijáratát és így engem a falhoz paszírozott. Alig kaptam levegőt és a lábam is beszorult. Az a kevés bátorság ami eddig tartotta bennem a lelket most teljesen kiveszett belőlem. Kétségbe voltam esve, nem tudtam mit tegyek. Hallottam hogy a katonák egyre közelebb érnek. ,, Mit tegyek? Mit csináljak? '' Ahogy reménytelenül probáltam kiszabadulni, belém hasított a felismerés. ,, Most ugyan az történik mint AKKOR '' nem tudtam kiverni a fejemből, hogy amikor szüleim meghaltak akkor is ugyan ilyen védtelen és gyenge voltam. ,, CSAK AZÉRT HALTAK MEG MERT NEM VOLTAM ELÉG ERŐS, MERT NEKIK KELLETT MEGVÉDENIÜK! NEM TEHETTEM MÁST MINT REMÉNYTELENÜL VÉGIG NÉZTEM AHOGYAN MEGÖLIK ŐKET!! CSAK IS MIATTAM HALTAK MEG!!! '' Már majdnem ordítottam a szívembe markoló fájdalomtól, ahogy előtört belőlem az amit egy teljes éven keresztül eltemettem magamba. Könnyek szöktek a szemembe és hiába nem akartam emlékezni az emlékképek folyamatosan ott lebegtek a szemem előtt és nem tudtam tenni ellene semmit. A katonák már majdnem elérték a menedékemet. Egy pillanat alatt a fájdalmat felváltotta az élni akarás és a gyűlölet. A szívem a torkomban dobogott miközben befejeztem a kört. Szinte gondolkodás nélkül hajtottam végre a transzmutációt. Mire eltűntek a kék, fehér villámok, gránit tüskék meredtek ki a földből az amestrisiek felé. Azt az anyagot használtam, ami a lábamat is oda szorította a sziklához, így most már mozogni is tudtam. A katonák nem haltak meg csak elájultak, ezzel lehetőséget adva nekem hogy elmeneküljek szorult helyzetemből. Én kaptam a lehetőségen és teljes sebességgel rohanni kezdtem a város felé. Tudtam hogy nem túl okos ötlet oda futni a harcmezőre, de ez a lehetőség mégis csak hívogatóbb volt mint az ,hogy ott maradok a nyílt terepen ahol bármikor kilőhetnek. Az épületek között pedig legalább eltudok bújni. 

Amikor elértem az első ház maradványt rögtön elrejtőztem mögötte. ,, Először egy rejtekhelyet kell találnom és az első adandó alkalommal lemennem a csatornába. Igaz nem a leghigiénikusabb, de ez most kicsit sem fontos. '' A tükör segítségével leellenőriztem a terepet és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett átvágtam az utcán és berohantam egy lövésnyomokkal díszített omladozó házba. Belüllről szinte teljesen üres volt csak néhány törött bútor darab hevert a földön. Bementem az egyik szobába és magamra zártam az ajtót. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magamat és alig álltam a lábamon. Lerogytam a sarokba hogy egy kicsit lepihenjek, bár tudtam hogy nem lankadhat a figyelmem. Így ücsörögtem ott fél órán keresztül, minden neszre felkapva a fejemet. Tudtam hogy nem maradhatok itt túl sokat mert akkor megtalálnak, viszont azt sem tudtam hogy hova mehetnék. Végül úgy döntöttem ha már úgy is megfogok halni, akkor ne ilyen szánalmas módon, a földön kucorogva, hanem a harcmezőn. Ez a gondolat ha csak egy kicsit is, de felvillanyozott. Végig lopakodtam a fojosón és megbújtam az ajtó mellett. Mivel nem láttam senkit sem ezért elindultam arra amerre feltételezéseim szerint kevesebb volt a katona. Mikor elértem az utca túloldalát meghúztam magam a sarok takarásában. Amint kilestem, elkerekedett a szemem. Ha csak egy rövid pillanat is volt, soha nem fogom elfelejteni. Egy fekete hajú állami alkimistát láttam, aki éppen becélozta áldozatait hogy egy újabb halálos lángcsóvát lövelljen a levegőbe, amikor a közeli ház tetején álló másik férfi, akár direkt, akár véletlenül, de óriási villámokkal kísért támadása közben őt is eltalálta. A robbanás miatt nem láttam túl sok mindent. A füstben alig volt kivehető a katona alakja. Melkasából egy nagyobb törmeléb darab állt ki. Ő csak állt, mozdulatlanul, halálos rémülettel a szemében, majd rongyként zuhanta földre. Én csak dermedten álltam, nem mertem meg mozdulni. Amint a tetőn lévő alkimista  eltűnt a tetőről megfeledkezve eddigi félelmemről, elkezdtem a sebesült felé rohanni.

Nem tudtam másra gondolni csak arra fájdalomra és rettegésre amit a szemében láttam.