Lelki kötelék

1. fejezet

Lelkileg felkészültem rá, de így is iszonyatos fájdalmat éreztem, ahogy a tűz elkezdte felemészteni a testemet. Az alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a sikolyom, de olyan erősen, hogy kiserkent a vérem. Éreztem, ahogy a vér az ajkamról végigfolyt az államon, majd lecseppent, és szinte azon nyomban felforrt a forró padlón.

Meleg kezek kulcsolódtak a derekamra, és valaki szorosan magához húzott. Rá emeltem a tekintetem, mire ő csak egy forró csókot lehelt az ajkaimra. A döbbenet egy pillanatra feledtetni tudta a fájdalmamat.

- Nem lesz semmi baj - suttogta nyugodt hangon, miután ajkait elszakította az enyémektől.

Próbálta elrejteni, de a szemében láttam, hogy az ő testét is olyan borzalmas kín járja át, mint az enyémet.

Suttogtam valamit, miután közelebb húzódtam hozzá. Ahogy kimondtam ezt az egy szót, az arcára kiült a döbbenet, és azon nyomban lehullt a maszk, amit évtizedekig viselt. Immár teljesen nyitott könyv lehetett volna mindenki előtt. Tisztán ki lehetett venni az érzéseit. Látni lehetett a szenvedést, a gyötrelmet, a félelmet, amit a leginkább el akart rejteni. De csak mi ketten voltunk. Soha senki nem tudja meg, milyen is volt ő valójában.

Kicsordultak a könnyeim, miközben szenvedélyesen megcsókolt ismét. Már semmi se érdekelt. Éreztem puha nyelvének óvatos tapogatózását, és ajkaimat boldogan nyitottam szét előtte. Kezeimet a nyaka köré fontam, így elmélyítve a csókot. Szorosan tartott a karjai között, mintha attól félne, hogy eltűnök.

- Nem lesz semmi baj - ismételte meg remegő hangon, ahogy elváltunk.

Még mielőtt teljesen elnyeltek volna a lángok minket, láttam, ahogy halványan elmosolyodik, és azok az ajkak, amik eddig az enyémet cirógatták, szavakat formálnak.

Arra eszméltem fel, hogy egy puha ágyban fekszem. Elkezdtem tapogatózni arrafelé, amerre az éjjeliszekrényt sejtettem. Miután kitapintottam a keresett tárgyat, felültem, a helyére illesztettem a szemüvegem, és körülnéztem. Az Odúban voltam, az ikrek régi szobájában, teljesen egyedül, és fogalmam se volt arról, hogy mit kerestem én ott. Nem értettem, mi folyik itt, hogy hogy kerültem ide. Mikor alaposabban körbenéztem a szobában, megakadt a szemem az éjjeliszekrényen lévő törött medálon, és minden eszembe jutott.

~~~

Már vagy másfél hónapja annak a napnak, mikor kisebb-nagyobb sikerrel megszereztük Dolores Umbridge-tól Mardekár Malazár arany medálját, és kijutottunk a minisztériumból. Azóta is csak bujkálunk a halálfalók és a fejvadászok, de elsősorban Voldemort elől. Bár az utóbbit úgy tűnik, jobban lekötötte jelenleg Gregorovics, a pálcakészítő felkutatása.

Minden nap hajnalban összepakoljuk a cuccainkat, lebontjuk a sátrat, és miután mindent beletuszkoltunk Hermione gyöngyös táskájába, egy másik helyre hoppanálunk. Sose maradunk tovább egy helyen, mindig mozgásban maradunk, különben félő, hogy ránk találnak, és elkapnak.

Ma épp egy barlangban pihentünk meg. Nem volt valami nagy, de nekünk pont megfelelt. A barlang az erdő közepén volt, nem messze tőle, pedig volt egy kis folyó. Ha azt követtük, egy tíz-tizenöt perces séta után elértünk egy faluba.

Míg Hermione a védőbűbájokkal bajlódott, Ron és én egy gyors pálcamozdulattal felhúztuk a sátrat. Magamra terítettem a láthatatlanná tévő köpenyt, és elindultam a faluba élelmet szerezni. Ron addig vállalta, hogy szerez tűzifát, és meggyújtja a tüzet, mire visszaérek, ugyanis már egyre hidegebbé vált az idő.