"Flora Barten vagyok. Életem virágát élem. Vagyis élném, ugyanis 3 éve,17 éves korom óta nem hagytam el a kórházat. Mivel SM-ben (sclerosis multiplex) szenvedek. Ebbe a betegségbe ugyan nem lehet belehalni, de nálam már előrehaladott állapotban vett...
Flora Barten vagyok. Életem virágát élem. Vagy hát élném, ugyanis 3 éve,17 éves korom óta nem hagytam el a kórházat. Ugyanis SM (sclerosis multiplex)- ben szenvedek. Ebbe a betegségbe ugyan nem lehete belehalni, de nálam már előrehaladott állapotban tudták csak diagnosztiozálni. Valójában mindenki aki megismeri a történetemet sajnál. De nem kell! Mert én szeretem az életemet! Lehet, hogy a napjaimat ugyanabban az épületben, kevés változással, ugyanazokkal az emberekkel és nap, mint nap ugyanazzal a beosztással élem. De nincs miért szomorkodnom. Ez nekem egy otthon.Nekem ezt hozta a sors. Bár vannak dolgok amik hiányoznak.... Néha kicsit kirúgni a hámból, táncolni egy bárban, sok idegen között, egy érintés, amit egy már nem idegen személytől kapok.
Ma is úgy telt a reggelem, mint máskor. Bár amikor felébredtem egy igazán furcsa érzésem volt. Mintha valami változás közeledne. Általában a megérzésemi be szoktak jönni, de már rég nem történt semmi új. Így hát nem is tulajdonítottam ennek az érzésnek nagyobb jelentősséget.
Felkeltem, felkaptam magamra egy rózsaszín melegítőnadrágot, egy egyszerű szürke kicsit rövidebb felsőt és lebattyogtam az étkezdébe. Ahol egy szívélyes mosollyal köszöntöttem Adaline-t , a főnővért és kikértem tőle frissen illatozó reggelimet. Amely most vajas francia croasant, eperlekvár és egy bögre tejeskávé személyében került elém.
Majd a terem balsarkába pillantottam, ahol az én kedves asztaltársaságom most is elfoglalta a megszokott aszatlunkat. Az asztal jobb sarában Jered ült, az Alice csodaországban szindrómás 19 éves fiú. Mellett foglalt helyet Emma a CODP (krónikus obstruktív tüdőbetegség)- ben szenvedő mindössze 20 éves vékonyka és magas lány. Emmával szemben pedig Matt ücsörgött a csontvelőrákos 21 éves, eléggé leterhelt fiú. Jelenleg tünetmentes, de mind tudjuk, hogy ez nem jelent semmit. Miután felmértem a terepet lepattantam Matt mellé és üdvözöltem őket egy hatalmas mosollyal.
Érdekes majdnem minden asztal 4 fős, viszont mi kiválasztottuk magunknak az egyetlen 5 fős helyet. A mai napig nem értem miért. Sokat gondolkodtunk ezen, míg a végén arra a következtetésre jutottunk, hogy tudat allatt várjuk az 5. tagot.
Reggeli után könyörgő szemekkel álltam Adaline előtt.
- De kérlek! Nézd a hóesés is elállt! - Bociszemeim minden erejét bevetve rimánkodtam neki.
- Édesem tudod, hogy nagyon hideg van.- Válaszolta, de már kedztem érezni a hangjában az elgyengülés kis szikráját.
- Viszont már majdnem egy hete nem voltam kint. Mindössze 15 percecskét kérek!- Mondogattam neki legalább 10 perce, de már az ujjaimat is összekulcsoltam, hogy egy kicsit hatásosabb legyen.
- Jó, megadom magam. Mindössze 15 perc, egy másodperccel sem több.- Mély sóhaj után felemelte a mutatóujját figyelmeztetőleg.
- Köszönöm! Köszönöm!- Ugrottam a nyakába. Nyomtam az arcára egy apró puszit, amjd futva a szobám felé vettem az irányt. Felaptam a legmelegebb kabátomat, sálat dobtam a nyakamba és elég ügyetlenül a fejemre húztam a sapkámat, s már ki is futottam az épületből.
Most pedig a hideg szellő csípi az arcom legapróbb négyzetcentiméterét is. A leheletem kirajzolódik, akár a dohányfüst. Az orrom pirosas árnyalatot ölt magára. A testem egy-két hűvös sugallatot ölel magához, amely borzongást idéz elő a hófehér bőrömön. És a levegő minden egyes lélegzet vételemkor végigsimítja fagyos kezével a torkomat. Az ujjaim bizsergésbe fognak, amikor hozzáérek egy hóval fedett fa törzséhez. Majd lassacskán megindulok a belsőkert teraszához. A lehető legóvatosabban haladok végig a friss legalább 20 centis hórengetegen, úgy hogy minden egyes lépésem után a hó ropogásának szinfóiáját halhassam. A szemeim kissé könnybelábadnak a hűvös szél suttogásától. Majd amikor a teraszhot érek a nyugalom legmélyebb fajtája fogja el a szívem. A befagyott folyót pillantottam meg, ahogy néhol hófehéren, máshol pedig tükör hatásúan csillogott. Talán ez az a valami ami miatt szeretek itt lenni. Még néztem egy kicsit a szeme elé táruló csodálatos, hólepte látványt, majd úgy döntöttem ideje bemenni. Még a végén Adaline szívrohamot kap. Még jó, hogy azonnal el is tudnák látni.
Amikor egy napsugár bújt ki a felhők sokasága mögül. Felemeltem a kezem, hogy kis árnyékot biztosítsa a szememnek. Olyan vakító volt az az apró sugár, mint az új remény, mintha változás jönne. Talán nem csapott be a megérzésem. Ekkor valami kis csiklandós érzés fogta el a kissé átfagyott ujjaimat. Egy apró cinege álldogát két ujjam hegyén. Én csak néztem az a kis életet, ami épp a kezemen pihen. Ez volt az utolsó jel. Valami még ma meg fog változni.
A másik kezem forró és érthetetlen bizsergésbe kezdett. Lassan lepillantottam a csuklómhoz. Egy idegen bőr tapontása rántott el a gondolataimból és közben pedig repített fel a mennyekbe. A puha, meleg érintés tulajdonosa kívancsivá tett. Így hát az ujjaimról feljebb helyeztem a tekintetemet. Azt hittem mindezideáig töltött el a melegség. De tévedtem.
Amint be lepillantottam abba a mély zöld szempárba nem volt visszaút. Csak a bizsergető, forró és bensőséges érzés maradt két angyali szempár kíséretében.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
