A kényszer bugyraiban

Prológus

Sosem felejtem el, azt az érzést, mikor be kell lépnem egy szobába. Elvárják, hogy testem energiával teli legyen, mosolyogjak, táncoljak, de nem megy. A gyomrom összeszűkül, a fejem zsong, a végtagjaim gyöngék. Arcomon semmi érzelem, szememben is csak a fáradtság olvasható. De be kell mennem.

Vörös fehérneműm ezernyi helyen szorít és bevág, de nekem mégis úgy kell járnom, mintha rajtam se lenne. Hosszú, kifésült hajamat érzem a derekamnál, a parfümöm illata istenien édes. A sminkem tökéletes, egyetlen egy bőrhibám se látszódik. Bárcsak az összes randimon, ilyen gyönyörű lehetnék! Mégse vagyok boldog.

Lassan lenyomom a kilincset, és fölkészülök a sok felizgult tekintetre, a tömérdek perverz mosolyra, a számtalan beszólásra és a személyes terem megsértésére.

Belépek az ajtón. Magam előtt látom a rudat. A rudat, mely már a legjobb barátom lett. Oldalról hallom a kiabálást, a tapsvihart. A mondataik, a szavaik eltalálnak, egyenesen a szívemnél. Nem fáj, ne érzek semmit.

Lassan a rúdhoz sétálok, rájuk se nézve, nem bírok! Előadom a műsort, melyet éjszakákon át gyakorolnom kellett. Nem bírnak magukkal. Felém jönnek. Be se fejeztem, de jönnek. Megragadnak. Húzzák a karomat, a lábamat, cibálnak le rólam mindent. A hajamat markolják, a testemet szorítják, ott ahol csak érik.

Bedobnak az ágyba. Bevertem a fejem, de őket ez nem érdekli. Harapnak, nyalnak, ráadásul erősen, hogy sikítsak. De ez a sikítás, nem a jó érzés jele, hanem a fájdalomé. Nem érdekli őket, ha fáj, nekik az csak szórakoztató. Verekednek értem. Azt nem veszik észre, hogy rajtam taposnak, hogy rajtam fekszenek.

Nem ellenkezhetek. Nem tilthatok meg semmit. Nem mehetek el. Nem védhetem meg magam. Engednem kell, ez kötelező. Egész életemben csak engednem kell. Hogy meddig? Addig, amíg nekik már nem kellek. Ez lehet tíz perc, fél óra, egy óra vagy egy nap is. Mindegy. Ők döntik el, mikor mehetek. Addig csak fekszem. Sírni akarok-e? Nem, nem tudnék. Kiabálni akarok-e? Azt se tudnék. Dühös vagyok-e, kétségbeesett vagy ijedt? Nem. Megszoktam már. Ez az én sorsom.

Csak fekszem, és végig az van a fejemben, hogy semmi vagyok. Semmi. Nem vagyok értékes, nem vagyok fontos. Csak egyszerűen, egy játékszer, egy tárgy, akinek nincsenek érzései, nincsenek fájdalmai, nincs akarata és szabadsága se. Egy játék, az játék. Őt kitalálták valamire, ami ellen semmit se tehet.

Egy játék vagyok, egy értéktelen játék.