Ég áldjon!

•••

Kezdek belefáradni, hogy mindenkinek köteles vagyok megfelelni, csak magamnak nem. Belefáradtam, hogy úgy ugráljak, ahogy az apám, vagy a Nagyúr fütyül. De képtelen vagyok szembeszállni. Egyedül vagyok az egész világgal szemeben.

•

Újra kedd van. Újra találkoznom kell apámmal. Szokáshoz híven a régi bútorbolt mögötti utcába kell mennem. Már vagy fél éve, hogy minden kedden ki kell járnom oda. Hideg van. A leheletem a hideg levegőben szertefoszlik. Hosszú fekete kabátom nem védi szikár testem a mardosó hidegtől. Fázom.

A koszos kanyargós utca elején már apám és Bellatrix várnak rám. A göndör hajú nő arcára undorító vigyor ül ki mikor melléjük érek. Apám szemembe néz, és már indul is. Mint a jó kutya követem minden lépését. Erre lettem tanítva. Az út során teljesen elmerültem gondolataimban, csak a régi ajtócsengő hangjára térek vissza magányos gondolataimból. A sötét épületben, már vártak ránk a halálfalók. Gondolom megint olyan témáról lesz szó, amiből semmit sem fogok érteni. Majd ma is csak bólogató, jól nevelt gyerek módjára. Megpróbáltam apám mellé beállni, de esélytelen volt Fenrirt kitúrnom onnan. Nem volt más választásom Bellatrix mellett kellett megállnom. Nem állhattam ott öt perce, mikor Bellatrix elkezdte simogatni a hajam. Utálom, mikor ráfekszik a vállamra, vagy elkezd suttogni a fülembe. Remélem nem kell mondanom hogy ezt se szeretem. Megpróbáltam a lehetőségekhez mérten legfinomabban lesöpörni mocskos kezét hajamról. Nem jártam sikerrel. Csak nagy vigyorra húzta száját és beletúrt hajamba. Egyre hevesebben kezdtem el tiltakozni, ami apámnak is feltűnt. Előre hajolt, és sétapálcájával beleütött a hasamba. Mit is vártam tőle. Hogy majd segít nekem?! Ugyan hiszen az apámról van szó. A saját életéért még az ördögnek is ingyen adna. Leálltam az ellenkezéssel, remélve hogy Bellatrixeis megunja. Így is lett. Grimaszolva fújtatott egyet és békén hagyott. Könnyen kiismerhető.

Ahogyan azt gondoltam, megint olyan dolgokról volt szó, amikről most hallottam először. Próbáltam olyan értelmesen nézni amennyire csak tudtam, néha bólintottam egyet, amúgy meg kilencven százalékban a régi volt nincs szekrénnyel szemeztem. Fenrir előtte állt, így úgy nézhetett ki, mintha vele „tárgyalnék", viszont engem csak a szekrény érdekelt. A párja is ugyanígy nézett ki az iskolában, viszont ezt sokkal szebbnek találtam. Régibbnek és megviseltebbnek tűnt, mint az iskolai.

Éhes vagyok. Nem ettem tegnap ebéd óta. Akkor se sokat, görcsben volt a gyomrom egész ebéd alatt. Hasam korgása és nevem szólítására tértem vissza a halálfalók közé. Apám szólított nevemen.

-Érted Draco? A Nagyúr sokat vár tőled. Ne okozz neki csalódást.-fogalmam sincs miről volt szó az elmúlt egy-másfél órában, de csak feleseltem, mondván, hogy megértettem.

-Értettem.

A nyomok gondos eltüntetése után visszaindulhattam az iskolába. Ha sietek, még ebéd előtt odaérhetek. Gyorsabban szedtem a lában, mint még bármikor. Az ebédért bármit. Ahogy elhaladtam az elhagyott, üres üzletek előtt megint elkapott, az utóbbi időben, már jól megismert érzés. Üresség. Megint görcsbe rándult a gyomrom. Már nem is voltam olyan éhes. Lassan sétáltam végig a kihalt utcán. Sehol senki. Még egy patkánnyal sem találkoztam. Hol vagyok? Mikor lett ilyen kihalt itt minden?

Teljese egyedül vagyok.

•

Újabb kedd. Ugyanaz a hely. Ugyanaz az érthetetlen beszélgetés. Fáradt szemeimet eddig Bellatrix koszos ruhája szélén pihentettem, de meguntam a régi anyag nézegetését. A hatalmas ablakon kinézve silány életem legszebb hóesése fogadott. Olyan sűrűn és nagy pelyhekben esett a hó, hogy alig láttam a házak tetejét. A piszkos ablak keretére vékonyan feltapadt hóréteg egyre magasabbra nőtt az idő múlásával. Nagyon fájtak már a lábaim, így gondoltam körbe nézek, hátha találok egy széket, amin fáradt testemet megpihentethetem. A volt nincs szekrény mellett elhaladva végig húztam kezemet a fán. Sima volt, mint mindig. A régi bolt hátsó részletében egymás hegyén hátán álltak a régi bútorok, dobozok. Miközben egy széket próbáltam keríteni magamnak megakadt a szemem valamin. A sarokban egy aprócska kék medál volt. Nem vettem volna észre, ha a boltlámpája nem világította volna meg. A kék kő belseje viharosan kavargott, mint a kinti hópelyhek. Gyönyörű volt, mintha az egész világűr bele lett volna zárva az aprócska kőbe. Már nem nagyon érdekelt lábam fájdalma. Csak álltam és néztem a követ, mikor apám megragadta a vállam. Gyorsan zsebre vágtam a követ és felé fordultam. Nem szólt hozzám, sétapálcája markolatát kabátom zsebébe akasztotta és húzni kezdett maga után. Visszavitt a körbe. Idő közben megérkezett anyám is. A koszos nőszemély mellől anyám ölelő karjaiba dőltem. Megölelt és megsimogatta a fejemet. Érkezése után már hamar telt az idő. Kabátja kötőjével kellőképpen feltűnés mentesen elszórakoztattam magam.