1.

1.9K 65 0
                                    

Hajnali 4 óra van. Az emberi léten merengve ülök egy híd legmagasabb pontján. Az őszi ködfátyol ölel körbe, csípi a bőröm a hideg, de nem fázom. Vékony pulcsim már teljesen átvizesedett. Lábamat lazán lógatom a tátongó mélységbe. Előre dőlök és végignézek a gyér megvilágításon, pár autó gondtalanul halad alattam. Nem is sejtik, hogy valaki ül fent a pilléren. Nem látnak, nem láthatnak, mert én nem akarom. De talán nem is akarnak látni, nem akarják látni az életet, sem a problémákat. Önző világot élünk! Az emberek nem tudják értékelni azt, amijük van, nem élnek az életükben! Malomkeréktaposók! Lerakhatnák a telefont, laptopot és szétnézhetnének a környezetükben! Meglepődnének, hogy milyen is az igazi élet. Elbújnak egy képzelt világban, bezárkóznak a négy fal közé és álbarátokkal beszélgetnek. Felszínes, semmilyen kapcsolatokban élnek. Mindenkinek elmagyaráznám, hogy lássa a csodát, lássa a mindennapok gyönyörét, mert a halál küszöbén már felesleges az elszalasztott lehetőségeken agyalni. Én csak tudom, hiszen meghaltam! Megöltek!

Cigit veszek elő a zsebemből és számba illesztem a szálat. Párat kattogtatok az öngyújtómon mire lángot ad nekem. Mélyet szívok belőle és a levegővel együtt kifújom. Lassan döntenem kell, hogy maradok Kísérő vagy felmegyek a „fentre". Felállok közben még párat szívok a cigimből, majd elnyomom és a csikket zsebembe rakom. Vigyázzunk a környezetre, nevetek fel. Széttárom a karomat, becsukom a szemem, és előre dőlök. Imádok zuhanni, felszabadító érzés, mielőtt a vízbe csapódnék fel-le kezdem mozgatni a szárnyaimat. Nem, nem angyal vagyok! Most éppen parlagi sas vagyok, mert ez akarok lenni. A Kísérők bármilyen alakot felvehetnek, ez a  kiváltságunk! Legjobban madár szeretek lenni, imádom a szabadság érzetét. Hosszan szárnyalok a víz peremén, karmomat éppen érintve a vízfelszínen. Apró mozdulatokkal cikázok, majd pár erőteljesebb csapással a magasba emelkedem, majd leszállok egy erkély korlátjára. Visszaváltozom átlagos emberré és belépek a nappalimba. Odasétálok az ágyamhoz és felkeltem a benne alvó lányt. Mosolyogva fordul felém. Ő is Kísérő, pont mint én!

- Megint a hídon voltál? – kérdezi.

- Igen. Nem bírtam aludni – vonok vállat és leülök mellé.

- Tudom, azért feküdtem át hozzád az este. Megint beszéltél álmodban!

- Bocsánat! – húzom el a számat. Tizenöt éve mindig ugyanaz az álom, nem tudom elfelejtem-e valaha.

- Nem tehetsz róla! – mászik ki az ágyból és a konyhába indul. Némán követem. Ő az én vezetőm, nekem őt és az utasításait kell követnem. Ő már 400 éve Kísérő, rengeteget tapasztalt, sok mindent átélt. Háborúkat, járványokat, és számtalan emberi kegyetlenséget. Engem is ő vitt el azon a végzetes estén, de a jelenletét napokkal előtte megéreztem. Csak akkor még nem tudom mi is ez az egész. Úgy éreztem a halálom előtti napokban, hogy valaki mellettem van, hogy egyszer az életben nem vagyok egyedül. A több órás kínzás során ez az érzet csak erősödött, úgy éreztem valaki fogja a kezem és kedves szavakat suttog a fülembe. Most már tudom, hogy ő volt az. Frida.

Felöltözve, munkára készen állunk meg a nappali közepén. Egymásra nézünk és mindketten vacillálunk.

- Hogy menjünk ma be dolgozni? Rendesen, mint az átlagos emberek? Vagy repülve? Vagy csak hirtelen teremjünk ott? – kérdezi Frida elgondolkodva.

- Repülve – mondom egyszerűen. Bezárjuk belülről az ajtót, majd kilépünk az erkélyre és magunk után csukjuk ezt az ajtót is. Körbe nézünk, majd elhalványodunk, egybeolvadunk a fallal. Frida galambbá válik, ő ezt szereti. Ő szeret beleolvasni a környezetbe. Én ismét sas leszek és követem őt. Utolérem és a csőrömet csattogtatom mögötte. Rögtön gyorsít a tempóján és az épületek között cikázva próbál előnyt szerezni. Végül mindketten leszállunk a városi kórház tetőteraszára. Én már két lábbal érkezem a földre és teljes emberként egyenesedem fel.

- Ha még egyszer megpróbálsz kitépni egy farktollat belőlem megöllek – fenyeget meg nevetve Frida.

- Csak meg akartalak sürgetni. Nem akartam elkésni – ölelem át, majd így lépünk be az épületbe. Az öltözőbe érve magunkra kapjuk a nővérruhát és megyünk is az eligazításra. A mai nap nyugodt volt, senkit nem kellett elkísérnünk. 

VégzetemWhere stories live. Discover now