Végzetem

2

Teltek a napok és rajtam valami furcsa érzés lett úrrá. A munkámat elvégeztem, mint emberként, mint pedig Kísérőként. Mindenféle lélek jutott nekem a héten. Kísértem lentre egy kétgyermekes apát, mert verte az egész családját. Fentre egy idős nénit, aki csodálatos történeteket mesélt a boldog éveiről. Ő megérdemli a helyét! Ő élt! Kamaszként kilógott otthonról, hogy a fiújával a hullacsillagokat nézzék, belógtak egy kaszinóba. Végigkísérte a gyermekei életét, mellettük volt minden fontos percben. Kezeiben tarthatta az unokáit. Irigylésre méltó! A legnehezebb feladatom egy 5 éves kislány volt, elütötte egy autó, ami megcsúszott a fagyos úton. Végig mellette voltam, ahogy küzdöttek az életéért, nagyon bátor volt. Nem félt! Végül elengedte a testét és kézen fogva távoztunk. Fázott a kis meztelen lába, így az ölembe vettem. Mesélt nekem az állatkerti látogatásáról, hogy legjobban a farkasok tetszettek neki. A vonyításuk! Apukája pedig letöltötte neki a hangot a telefonjára és szüntelenül hallgatta. Amikor leraktam a fent, mert minden gyerek odakerül, akkor visszamentem a földre. Este elmentem a szülei házához és farkassá változtam. Az ablakuk alatt vonyítottam, mire szinte feltépték azt. Akartam, hogy lássanak. A szemükbe néztem és felvonyítottam. Összeölelkezve sírták el magukat. Sokan hisznek benne, hogy állatként újjászületnek. Azt akartam, hogy tudják, hogy jól van a kislányuk és az imádott állattá változott. Ez őket megnyugtatja és egyfajta kapaszkodót ad nekik a nehéz időszakban. Én voltam a jel számukra.

- Megint jó voltál? – kérdezi Frida a kanapéról, amint beléptem a lakásunkba.

- Igen.

- Jól tetted! Nekik ez nagyon nagy segítség! – mosolyog rám kedvesen.

- Frida! Valami furcsa érzésem van – ülök le mellé és a földet kezdem tanulmányozni – Valamit érzek!

- Mit érzel? – rakja le a könyvét és felém fordul – Mesélj róla!

- Nem tudom pontosan megfogalmazni. Olyan érzésem van, mintha valami történne a közeljövőben.

- Hm... Félsz? Félelmed van?

- Nem! Mintha aggódnék valami miatt. Nem tudom. Már napok óta. Megőrjít ez az ismeretlen érzés. De mi ez Frida?! – kérdezem szinte kétségbe esetten.

- Nem tudom, de ha nem félelem, akkor rossz nem lehet. Várjunk még pár napot, ha nem múlik menj el a Nagy Vezetőhöz!

- Rendben! – bólintok, majd a teraszra megyek. Felveszem a cigis dobozt a párkányról és rágyújtok. Elmerengve fújom ki a füstöt, nem tudom hová tenni ezt az érzést és ez bosszant! Én mindig is két lábbal álltam a földön, nem hittem a természetfeletti erőkben, sem a mitikus lényekben. Ahhoz képes most mégis vagyok, aki vagyok. Kísérő vagyok a fent és lent között, embereket kísérek haláluk után, bármilyen alakot fel tudok venni, feltűnés nélkül beleolvadhatok a környezetembe és sérthetetlen vagyok. Mindezt egy átlagos női testben, az emberek nem tudják ki vagyok. Azt hiszik csak egy nővér vagyok a kórházból. Elnyomom a cigimet és kibújok a cipőmből, pulcsimat a székre dobom, majd körbe nézek. Szokás szerint senki nem lát, az emberek csak néznek, de nem látnak. Sassá változva felröppentem a magamba és repültem a menedékemhez, a hídhoz...

Hajnalban egy hatalmas koppanásra keltem. Én voltam az, ahogy lefordultam az ágyamról. A lábamon összegabalyodva a takaróm, a párnám valahol a szoba másik felén. Megráztam a fejem, majd a fürdőszobába vonultam. Mire Frida felébredt én már felöltözve álltam a konyhába. Elmorgott valami köszönösfélét, majd eltűnt a fürdőben. Kávéval a kezemben kisétáltam az erkélyre rágyújtani.

- Még jó, hogy halhatatlan vagy Szöszi. A sok bagó kinyírt volna már! – jegyzi meg éles hangon Frida mögöttem, majd összeborzolja a szőke hajam.

- Halott vagyok, nem halhatatlan – vágok vissza.

- Ugyanaz – legyint – Ma busszal akarok menni!

- Akkor menj! Én motorral megyek – mosolygok rá.

- El ne késs – mondja, majd távozik. Elnyomom a cigimet, majd magamra kapom a motoros dzsekim és felkapom a bukósisakom. Bezárom magam mögött az ajtót, és a motoromhoz sietek. Honda CBF600 F Hornet. Imádom a hangját és az erejét. Lassan gurulok ki az udvarból, és egyből odahúzom neki, amint a bekapcsolódok a reggeli forgalomba. Őrölt motoros módjára cikázom az autók között. Sokan biztos azt mondják, hogy donorjelölt. Háh ha azt tudnák! Természetesen elég nagy kerülőt teszek, nincs még kedvem a munkához. Végül csak megérkezem a kórházhoz, ahol a portás felismerve mosolyogva integet és felnyitja a kaput. Aranyos öregúr, 100 évig fog élni. Na nem ezért mert tudom, hogy ki meddig él, hanem ő tipikus olyan embernek néz ki, hogy nagyon sokáig él. Leparkolok a főorvos kocsija mellett és belépek az épületbe, de abban a pillanatban lefagyok. Percekig csak üres tekintettel nézek magam elé és a levegőt is furcsán kezdem venni. Ma lesz valami! Összeszedem magam és az osztályom felé indulok. A többi nővér és orvos már átöltözve áll az eligazítónál. Frida szúrós szemmel néz rám a késésem miatt. Megállok a fal mellett és vállammal nekitámaszkodok, bukósisakom a kezemben. Lehajtott fejjel, a padlót szuggerálva unottan hallgatom az információkat. Egyszer csak elönt a forróság, úgy érzem mintha valami felperzselne, megégetne. Lassan jobbra balra mozdítom a fejem, de a szememet nem veszem le a padlóról. Hirtelen kapom fel a tekintetem és szembe találom magam egy szürke szempárral. Némán nézzük egymást, majd a szempár tulajdonosa zavartan kapja félre a tekintetét. Alaposan végigmérem a nőt, orvosi köpeny van rajta. Még sosem láttam itt, új lehet. Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy Frida csípésére riadtam fel.

- Somogyi! Elkésett! – jegyzi meg a főorvos elém állva.

- El – vonok vállat. Nem magyarázom az egyértelműt, késtem és annyi. Elfordulok tőle és az öltözőbe indulok. Átveszem az egyenruhámat és felveszem a munkát. Nap folyamán többször összefutottam a doktornővel, de nem szóltunk egymáshoz. A közelében felerősödött a furcsa érzésem, szaggatottá vált a lélegzésem, amit ebédszünetben el is meséltem Fridának. Ő csak mindentudóan nézett rám, azt mondta majd otthon elmeséli. Remek! Bosszankodva hagytam ott az étkezőbe és mentem ki az udvarra. Hátamat a falnak támasztva gyújtottam rá. Becsuktam a szemem és magyarázatot próbáltam találni, több opció is lefutott bennem. Többek között, hogy ő Megfigyelő, aki a munkámat ellenőrzi, vagy egy közelgő áldozat, akit kísérni kell. Átlagos embernek tűnt, barna hosszú, vékony testalkat, kedves arc, szürke szem. Ennyi, semmi különleges nem szúrt rajta szemet. Éreztem, hogy ő áll meg előttem, így lassan kinyitottam a szemem.

- Segíthetek? – kérdezem a doktornőt.

- Az Ön nevét nem tudom, reggel nem volt ott a bemutatkozáson! – néz rám kissé mosolyogva. Nézem egy darabig, majd megfogom a felsőmet és felé mutatom a névkártyámat – Kenza? Különleges név! Honnan kapta?

- A Mindenségtől – jegyzem meg nyugodtan, nem megszakítva a szemkontaktust. Tudni akarom ki is ő valójában és miért vált ki belőlem ilyen érzést! De egyszerűen nem bírok a közelében maradni, egyre jobban fáj, fojtogat.

- Vallásos családba született?

- Nem – mondom és elnyomom a cigimet. Majd se szó, se beszéd otthagyom a nőt. Visszamegyek az osztályra és folytatom a munkámat. Rezeg a telefonom és előkapom a zsebemből. Adél írt, hogy estére vár, ha van kedvem. Hogyne volna. Mosolyogva válaszolok neki, de újra elkap a fojtogató érzés, így körbe nézek és meglátom a doktornőt, ahogy engem néz. Én még a nevét sem tudom.