James Potter és a Százak Pergamenje

Részlet Lily Evans naplójából 3/3

  1972. február 20.

Hát, ezt jól elintézték! Tegnap negyven pontot vontak le tőlünk, mert Sirius Black és James Potter orr-rágó csészéket tettek a mardekárosok asztalára. Szegény Perselus is rosszul járt. Egy pohár erősen megrágta az orrát. Persze James Potter bizonygatta nekem, hogy ez nem is fáj, de én ezt azért kétlem. Ráadásul Per is azt mondta, hogy kicsit még mindig fáj az orra.

Ma pedig kiderült, hogy este békanyálkás szappan volt nekik kitéve a megszokott helyett. Per állítja, hogy ez is a griffendéles fiúk műve. Azonban ők azt mondták, hogy nem ők voltak, és McGalagony sem küldte őket emiatt bűntetőmunkára.
Különös.



1972. február 29.

Ma reggelre levelet kaptam otthonról:

„Kedves Lily!
Köszönjük leveled, nagyon aranyos vagy, hogy ismét írtál nekünk.
Köszönjük kérdésed, velünk minden rendben. Volt náluk a nagyi, nagyon hiányolt téged. Tuneyék hamarosan kirándulni mennek, már nagyon várja. Apád volt Londonban, és szerzett neked egy kis meglepit az Abszol úton – szegényt alig akarták egyedül beengedni, azt hitték, eltévedt. Reméljük, tetszeni fog.
Szeretünk: Anya, Apa és Tuney"

Nagyon örültem a levelüknek, bár van egy olyan gyanúm, hogy Petunia nevét apa hamisította oda...
Az ajándék egyébként egy gyönyörűséges penna, egésznap azzal írtam, és most már a naplómba is bekerült vele az első bejegyzés.



1972. március 17.

Ma délutánra találkozót beszéltünk meg Perrel. Azt mondta, hogy Lumpsluck professzor nagyon büszke rá, amiért az ő házába jár és ilyen jó a tantárgyából. Szerinte és a professzor szerint nekem is a Mardekárban lenne a helyem. Én nem értek velük egyet, jó nekem a Griffendélben. A süveg nem véletlenül rakott oda, ahova.



1972. április 1.

Már megint megtréfálta valaki a mardekárosokat. Van egy tippem. Pontosabban kettő.
Per reggel mesélte, hogy valaki viszketőport szórt az ágyukba, és a klubhelyiség bejáratát is eltorlaszolták.
Persze nem ez volt az egyetlen csíny. Amikor lementem a klubhelyiségbe, egy kígyó ugrott rám, amit sikítva próbálttam leszedni magamról. A hülye fiúk meg csak röhögtek.
Alice sem járt jobban. Amikor belépett az egyik terembe, egy vízzel teli vödör borult rá. Szegénynek vissza kellett mennie a szobánkba, hogy át tudjon öltözni.


1972. április 13.

Remek napom volt ma. A vérfarkas harapás kötözésének módszereit én mutattam be először a ma reggeli dupla sötét varázslatok kivédésén, Wandor professzor pedig tíz ponttal jutalmazott érte. Aztán gyógynövénytanon kaptunk még öt pontot, mert el tudtam mondani az üröm termesztésének és felhasználásának módjait.
Ezekután a délutáni átváltoztatástanon is szereztem pontokat, mert sikerült az Avifors nevű átváltoztató varázslat. Egyedül bűbájtanon nem kaptam pontokat, de asztronómia órán el tudtam mondani a Jupiter holdjainak a nevét, így még tizenöt ponttal gazdagodott a Griffendél.

Ennek Felicia is nagyon örült. Amikor este elkísértem a bagolyházba, hogy feladjon egy levelet a szüleinek, szökdécselve jött mellettem.
- Kaptunk negyven pontot, kaptunk negyven pontot – énekelte közben. – Szupeeer! – dalolta, miközben ugrott egy nagyot, egyenest neki egy lovagi páncélnak. – Au! – Aztán amikor a páncél összedőlt, annyit tett hozzá: – Uh...
- Uh, bizony – mondtam neki azzal küszködve, hogy nehogy elnevessem magam.
- Jaj, Lily nehogy már kinevess! – nézett rám, de közben ő már kuncogott. – Na jó. Az lesz a legjobb, ha most szépen lelépünk.

Felháborodva néztem rá.
- Fely!
- Gyere már! – ragadta meg a kezem, és nevetve futásnak eredt. Mit volt mit tenni, követtem. Mire a bagolyházhoz értünk már én is nevettem.
- Ha most miattad levonják a pontokat, amiket szereztem... – mondtam neki kifulladva a sok futástól és a nevetéstől.
- Nem fogják. Azért futottunk, hogy ne tudják meg, hogy mi voltunk.
- Te voltál, nem pedig mi.
- Az mindegy – legyintett, miközben sötétbarna szemei a boldogságtól csillogtak. – Nézd! Esik az eső – kapta fel a fejét. Azzal meg is lódult lefelé. Kiállt az esőbe és széttárta karjait, miközben hátra hajtotta a fejét. – Imádom – mondta, amikor oda értem hozzá.
- Én is – mondtam, és mellé álltam.
- Milyen viccesen nézhetünk ki – kapta a szája elé a kezét, hogy eltakarja újabb nevetését. A haja már a fejéhez tapadt a sok esővíztől. Én is hasonlóan nézhettem ki.
- Az már biztos.
Az égen villám cikázott át, Fely pedig pörögni kezdett az esőben, A levél, amit fel el akart küldeni a szüleinek, kihullott a kezéből.
- Leesett a leveled – szóltam neki.
A kacagását szerintem még Hagrid is hallhatta.
- Nem számít, Lily! Nem számít...



1972 április 22.


Szegény Alice azt hitte, hogy egyedül van a szobában, csakhogy én hétvégenként mindig sokáig alszok, ha tehetem. Ma is sokáig lustálkodtam, az ágyam függönye pedig be volt húzva.
- Ébred már a hajnaltündér, csengő hangja víg kacagás – énekelt.
Egyből felültem és kimásztam az ágyamból.
- Anyukám mindig ezzel a dallal ébresztett, mikor kicsi voltam – mondtam. Alice reakciója erre ez volt:
- Vááá! – És majdnem hanyatt esett. – Lily! Merlinre... Óh, a frászt hoztad rám – tette a mellkasára a kezét.
- Nem akartalak megijeszteni – mondtam neki. – Csak szeretem ezt a dalt.
Amikor újra magához tért az általam okozott sokkból, lassan kifújta a levegőt.
- Én is.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz énekelni – mondtam, kiszálltam az ágyból. Alice végignézett a kacsás pizsamámon.

- Én meg nem tudtam, hogy szeretsz ilyen sokáig aludni.
Csípőre tettem a kezem, és elmosolyodtam.
- Hát pedig szeretek. De amúgy ideje már ébren vagyok. Csak nem szeretek kikelni a pihe-puha ágyikóból.
A hatás kedvéért megszorongattam a kispárnámat.
- Tanultál énekelni? – kérdeztem. – Csak mert a nagyon profik szoktak így dalolni.
Alice arca teljesen vörös lett.
- Nem, nem tanultam. De szeretek. Csak nem közönség előtt. Inkább csak ha egyedül vagyok.
- Kár. Akkor ezt már nem énekled végig? – kérdeztem szomorúan.
Alice láthatólag teljesen meglepődött.
- Mármint most? – habogta.
- Igen.
- Nem.
- Na, légyszi! Éneklek veled.
Alice továbbra is csak a fejét rázta.
- Pedig nekem tényleg borzalmas hangom van – bizonygattam.
- Nem, Lily.
- Jó, nem kell, ha nem akarod.

Megindultam az ajtó felé. Még szerencse, hogy Alice utánam szólt, különben képes lettem volna lemenni a klubhelyiségbe egy kacsás pizsiben. Na, azt még hetedévben is emlegették volna a többiek. Aztán mindig tovább adták volna a fiatalabb generációknak, és tíz év múlva is mindenki rajtam nevetne.
- Várj!
Megfordultam.
- Nem éneklek, de mutathatok esetleg valami mást.

Ahj, a kíváncsiságom győzött.
Bólintottam, Alice pedig kivett egy mappát az éjjeliszekrényének a legalsó fiókjából.
- Jó, előbb ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.
- Ígérem.
- És azt is ígérd meg, hogy nem beszélsz róla senkinek. Eddig csak Davidnek és Jamesnek mutattam meg ezeket, rajtuk kívül senki másnak. És kérlek, hogy...
- Nyugi, Alice, bízhatsz bennem – mondtam neki, és komolyan is gondoltam.

Átadta a dossziét. Igazából azt hittem, hogy rajzok lesznek benne, de úgy tűnik, tévedtem. A mappa versekkel volt tele.
Átolvastam mindet. Annyira szépek! Hogy tud ilyen csodálatosakat írni?
- Nagyon rosszak? – kérdezte félve, amikor az utolsónak is a végére értem.
- Nem, Alice. Ezek valami hihetetlenül jók. Ez tetszik a legjobban – lóbáltam meg az egyik pergament.
- Melyik?
- A pixie-s.

Szerencsére Alice megengedte, hogy bemásoljam – cserébe viszont végigolvashatta a naplómat –, szóval itt is van:

A három pixie