Végzetem

3.

Késő este volt, mikor hazaértem Adéltól, nagyon ritkán alszom vele. Már féléve folytatjuk a viszonyunkat, heti pár napot együtt töltünk. Néha meglepem egy kis aprósággal, elhívom vacsorázni, de kapcsolatot nem kezdek vele. Féltem a titkomat! Halkan próbáltam a szobámba osonni, mikor mögöttem megszólalt Frida.

- A frászt hoztad rám cseszd meg! – szólok rá erélyesen.

- Azt hittem sietsz haza! Nem érdekel mi lehet a furcsa érzés?

- De igen! Mondd!

- Ő lesz a végzeted! – mondja és nappaliba vonul a kanapéra.

- Mi van? Ő? Ki ő? – fordulok hirtelen felé.

- Alexa! Hát ki?! – csattan fel idegesen.

- Milyen Alexa?

- Ne legyél már ilyen értetlen! Hát az új doktor nő!

- Alexának hívják?

- Dr Tolnai Alexanda! – mondja ki a teljes nevét mire én csak hümmögök párat.

- Hogy érted, hogy ő a végzetem? Ez mit jelent?

- Nagyon ritka! Úgy mondom, hogy tíz évente, ha egy Kísérővel, ha előfordul. A végzet azt jelenti, hogy megtudja ki is vagy te valójában és elpusztít, megöl. Ezt lehet azzal, hogy elárul téged, ténylegesen megöl vagy szimplán csak a mellette ér valami halálos kimenetelű baleset.

- Várj! Azt hittem halhatatlanok vagyunk – pattanok fel ültömből.

- Nem teljesen. Akinek ilyen furcsa érzése van egy ember közelében, mint neked, azok halhatóvá válnak általa. De csakis ő általa, más által nem! Kínkeserves, fájdalmas, hosszas halálod lesz és utána se lentre, se a fentre nem kerülsz. Megrekedsz középen, a semmiben. Csak leszel, de nem csinálhatsz semmit, nem érzel semmit az ürességen kívül. Ez a legrosszabb vég! Semmi leszel!

- Kurva jó! És ha én nem akarom? Ha távol maradok tőle? – kérdezem feszülten. Nem tetszik ez a lehetőség, tudom milyen a kínhalál. Nem akarom még egyszer. És ami még rosszabb nem akarok semmi lenni!

- Ez a sorsod! Ha akarod, ha nem! Ő azért lett, hogy a végzeted legyen! Ez van megírva– jelenti ki határozottan.

- Nem! Én nem akarom! – állok fel – Akkor inkább most választom a fent létet! Inkább felmegyek!

- Elvesztetted ezt a lehetőséget a nő felbukkanásával! Megtalált! Ki kell várnod a végzetedet!

- Nem! – kiáltom el magam és szinte kifutok a teraszra. Amint a hideg novemberi szél érinti a testemet, már tova is szállok az éjszakába. Sasként céltalanul keringek a város felett, majd a közeli erdőhöz fordulok. Leszállok egy magas fa tetején lévő vastag ágra és emberi alakot veszek fel. Nem akarok kínkeserves kínok között meghalni, utána meg a semmi lenni. Jól megszoktam már ezt az életet. 15 éve vagyok Kísérő, azóta jól elsajátítottam ezt a rideg stílust, hogy nem engedek senki közel magamhoz. Ellent fogok állni a sorsomnak, kerülöm Alexát, távol fogok maradni tőle. Elméletileg, ha nem engedem közel magamhoz, akkor nem is tud megölni. Nekivetettem a hátamat a fa törzsének és az eget kezdtem kémlelni. Imádom a csillagokat, a városban a fényektől már alig lehet látni őket. Már bőven pirkadt, mikor összeszedtem magam annyira, hogy hazamenjek. Szerencsémre Frida már elment dolgozni, enyém volt a lakás. Letusoltam és tiszta ruhát vettem magamra. Órámra néztem és már csak 10 percem volt beérni. Motorral nem fog menni, marad a sas üzemmód. Éppen hogy a talpam érte a tetőteraszt az ajtón Alexa lépett ki. Megtorpantam, ő is meglepődött, hogy itt lát.

- Jó reggelt – köszöntem, majd az ajtó felé indultam, ahol ő állt.

- Jó reggelt! Nem hittem, hogy kora reggel van itt valaki!

- Már nincs – mondom és belépek az ajtón, ismét faképnél hagyva őt. Féltem a közelébe lenni, nem tudtam mikor fog bekövetkezni, de küzdeni fogok ellene. Nem hagyom magam csak úgy legyőzni.

Délben leül mellém Simon, ő is Kísérő. A kórházba hatan vagyunk összesen, és Frida a mi vezetőnk. Egy darabig némán eszünk, majd mikor én végeztem állnék fel, de karomat fogva visszahúz.

- Mesélte Frida! Sajnálom – néz rám megértően.

- Köszi! De harcolni fogok ellene!

- Felesleges! A végzeted utolér! Nem tehetsz ellene semmit sem! Bárhová is mennél, ő követni fog, mint egy árny – szorítja meg a karomat – Ne küzdj ellene! Hamarabb túlleszel rajta!

- Nem! – csattanok fel és kirántom magam a szorításából. Felpillantok és meglátom pár méterre tőlünk Alexát, minket néz.

- Látod?! Ott van mindenhol! Már rád talált és nem enged! – sziszegi a foga között.

- Nem hagyom magam! – mondom és otthagyom.

- Kenza! – szól utánam Simon, de folytatom tovább az utamat. Kisietek az udvarra és fel-alá kezdek sétálni. Szétvet az ideg, ilyenkor akaratlanul feketévé változik a szemem. Mérgembe beleütök a közelben lévő nagy fém kukába, ami kicsit behorpad. Lenézek a kezemre és látom, hogy a bütykeim szétrepedtek. Kellemes fájdalom járja át a testem, pár perc emberi lét kerít hatalmába. Zsibogó érzés végigjárja az egész karomat, az ingereken keresztül az agyamig fut a fájdalom érzete. Mire újra lenézek a kezemre már rendbe is jött és elmúlt az emberi létem is.

- Jól van? – hallok egy ismerős hangot a hátam mögül, mire helyben megpördülök.

- Persze – bólintok és elnézek mellette, kerülve a szemkontaktust.

- Az ebédlőben úgy tűnt, hogy az egyik kollégával nézeteltérése akadt! Bántja magát? – kérdezi Alexa óvatosan és felém lép egyet. Mélyet nyelve hátrálok tőle, de falnak ütközöm. Szürke szemei az enyémbe fúródnak, nem bírom elszakítani, bármennyire is próbálom.

- Nem! Ő barátom, csak valamiben nem értettünk egyet! – mondom nagy sokára.

- Akkor jó! Ha mégis valami gond lenne, akkor nyugodtan keressen meg!

- Nem fog rá sor kerülni – mondom hidegen és elsétálok mellette, de a kezeink véletlenül súrolják egymást. Szó szerint mintha áram rázott volna, még levegőt venni is elfelejtettem. Az érintése megállásra kényszerített, láthatatlan béklyók kötötték össze a lábamat, fekete szemekkel néztem rá. Láttam, hogy döbbenten néz vissza, mire pislogtam egyet, ezzel visszanyerve az eredeti barna szememet. Erőt vettem magamon és kiszakítottam magam a közeléből, majd az épületbe siettem. Még egyszer nem érhet hozzám!