Végzetem

4.

Teltek a hetek én meg az estéket hol Adéllal töltöttem, hol pedig az erdőben a csillagokat bámulva. A kevés alvás kezdett már kikészíteni, de nem foglalkoztam vele. A kórházban igyekeztem Alexától távol maradni, ami elég nehéz volt, hogy egy osztályon dolgozunk. Érzem magamon a tekintetét minden egy alkalommal, felperzsel. Egyre elviselhetetlenebb a közelsége, éget a tekintete, a jelenlétében már alig kapok levegőt és mintha az agyam is leállna. Láttam, hogy egyszer felém indult, de fejembe húztam a bukósisakom és elhúztam motorral. Munka közben, ha mellé osztottak be némán bólintottam az utasításaira. Amikor kérdezett valamit, igyekeztem két szóban válaszolni. Láttam rajta, hogy rendkívül bosszantja a viselkedésem és nem érti miért vagyok ilyen rideg vele. Visszahallottam, ahogy rólam érdeklődik a kollégáimtól. Mellette gyengének érzem magam és sebezhetőnek, pont ahogy Frida mondta. Azóta az este nem is beszéltem vele, kerülöm őt is, ahogy csak tudom. Nincs kedvem a kioktatáshoz és az iránymutatáshoz.

Épp a csokiautomatából próbálok valami nassolnivalót szerezni, amikor valaki befogja a szememet hátulról. Megérzem az ismerős parfümöt és elmosolyodok. Hirtelen fordulok meg és ölelem magamhoz.

- Héé! És ha valaki más lett volna az? – kérdezi nevetve Adél.

- Csak te lehettél az! Tudtam – mondom és belecsókolok a nyakába.

- Ne itt! – tol távolabb magától, majd kézen fogva egy csendes folyosóra húz. Nekilök a falnak, majd az ajkaimra tapad. Kezeimet a pólója alá csúsztatom és megcirógatom az oldalát.

- Mikor végzel? – kérdezem két csók között.

- Sajnos csak 7kor, mert az egyik kollégám csak később tud jönni.

- Akkor nem tudlak hazakísérni – rázom meg mosolyogva a fejem.

- Jaj de kis rendes valaki! – forgatja meg a szemét, majd csörögni kezd a telefonja. Felkapja, majd két szó után le is teszi – Mennem kell!

- Rendben – bólintok, majd még egy gyors csókot lopok tőle. Egymás mellett lépkedünk a folyosón. Megérzem Alexa jelenlétét, de látni még nem látom.

- Estére átjössz? – kérdezi Adél.

- Ha rám érsz, akkor természetesen!

- Szakítok rád elég idő és energiát – kacsint rám, majd magához húz egy gyors ölelésre. Egy puszit nyomok az ajkaira, majd ő lekanyarodik az egyik folyosóra. Felnézek és szembe találom magam Alexával, aki valószínűleg végignézte az iménti jelenetet. Veszek egy mély levegőt és folytatom tovább az utamat.

- A hármas szobában lévő betegnek meg kéne mérni a lázát, meg átkötözni a sebeit – mondja, ahogy mellé érek.

- Oké – bólintok.

- Valamint nem írta alá egész hónapban a jelenlétit! – jegyzi meg élesen.

- Hó végén szoktam – vonok vállat és egyet hátra lépek, hogy legyen levegőm.

- Hó vége van! Az orvosiban van a papír! Jöjjön és írja, így nem tudom leadni!

- Most?

- Most, igen! – csattan fel és elindul az iroda felé. Némán követem és reménykedem, hogy nem most fogok meghalni. Estére még terveim vannak Adéllal. Belépek a szobába, de rajtunk kívül nincs senki. Francba! Alexa a kezembe nyomja a papírt, valamint egy tollat, majd visszasétál az asztalhoz. Nem akarok odamenni, így a falnak nyomom a papírt és azon kezdem el aláírni. Ahogy telnek a másodpercek egyre gyengébbnek érzem magam. Kezdenek összefolyni a sorok a papíron, bal kezemmel összeszorítom az orrnyergem. Koncentrálj! Szólok magamra.

- Minden rendben? – kérdezi mögöttem Alexa.

- Persze, csak fáradt vagyok!

- Gondolom volt, aki lefárassza. A barátnője – jegyzi meg és mintha egy kis csalódottságot éreznék a hangjában. Megfordulok, hogy szembe legyek vele.

- Ő nem a barátnőm, mármint mi nem vagyunk együtt – magyarázom, bár magam sem értem miért.

- Oh! Azt hittem, mármint abból amit láttam az előbb!

- Nem! – vágom rá, majd visszafordulok és gyorsan aláírom a hiányzó rubrikákat. Kezébe nyomom a papírt és szinte kiviharzok az orvosiból. Amint kellő távolságba kerülök tőle a térdemre támaszkodva juttatok levegőt a tüdőmbe. Miért vagyok ilyen gyenge mellette?! Miért nem tudok távol maradni tőle?! Lehet el kéne költöznöm Új-Zélandra, oda csak nem jönne utánam! Vagy mégis?