Az élet és a velejáró problémák

Élni vagy nem élni?

Az élet. Oly rejtélyes és csodálatos... Legalább is a legtöbb ember szerint. Sajnos én nem mindig tudok velük egyet érteni. Bár én amúgy is más vagyok, mint a többi ember. A bátyám szerint felesleges volt megszületnem, csak a baj van velem.... Igazat adok neki, szerintem sincs értelme az életemnek. Csak egy teher vagyok, a család szégyene. Míg a bátyámmal tudnak dicsekedni, addig velem... Inkább szóba se hoznak vagy hamar Wonhora terelik a szót. Kissé negatív vagyok? Talán. De megvan rá az okom.

Minden embernek meg van a maga félelme, de mi van akkor, ha nem csak egy, de még csak nem is kettő van? Az én legnagyobb bajom ugyanis ez. Kitudja, már számon tartani mitől félek? A naplómban ugyan jegyzem őket, de lassan már egyszerűbb lenne azt felírnom, hogy mitől nem félek. Az emberek igyekeznek megismerni a világot, én igyekezem túlélni azt a biztonságos kis szobámban. Csak sajnos otthon sem vagyok biztonságban Wonho miatt. Eléggé szeret viccet űzni belőlem. Egy szívtelen alak, aki mások szenvedésére veri a nyálát. Eddig volt egy kis nyugtom, mert bentlakásos suliba ment és csak nagyritkán jött haza... De sajnos én is ebbe a suliba kerültem és már lassan 3 éve folyamatosan bujkálnom kell előle. Otthon sokkal biztonságosabb volt, mint itt. Ott anyáék miatt nem csinált ennyi szemétséget, mint itt. Teljesen kikészültem már. Unom, hogy folyton a célpontja vagyok. És azt is, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Nem vagyok jó semmiben, nem lehet velem semmit sem kezdeni. Apám is biztos jobb örülne, ha nem lenne velem több gondja...

Ezért is vagyok most itt. Hogy az hol van? Seoul egyik legforgalmasabb hídjának a szélén. Mit keresek én itt? Nem nyilvánvaló? Próbálom leküzdeni a tériszonyom, hogy végre levethessem magam. Szerencsére eddig senki sem jött erre, pedig ilyen is csak nagyritkán van. Jó, az óra már hajnal kettőt mutat, talán ezért. És még négyig simán van időm elengedni a korlátott és hagyni, hogy a testem a vízbe csapódjon. De még egy ideig szerintem barátkozom vele. Ha már félórát szenvedtem azzal, hogy megtisztogassam ezt a kis területet, had ölelgessem már. Hogy minek kellett tisztogatni? Ember, tudod mennyi baci van az ilyeneken? Mindenki összefogdossa, meg a kocsik miatt is szennyeződik, szerinted én majd fogom az ölelgetni? Így valamennyivel már biztonságosabb. Jó, persze jogos a kérdés, hogy ha már megakarok halni mit számít? De erre csak annyit tudok neked mondani, hogy nehéz eset vagyok.

Mivel az ősz elején járunk, ezért még aránylag jó idő van, ám itt állva már kissé fázok. Persze a remegés az most mástól van, de eléggé lehűlt már az idő, a híd meg főleg és kezdem úgy érezni kissé alul öltöztem a halálom örömére. Mindegy, meg kell tennem! Nem hátrálhatok vissza. Ennyire nem lehetek gyáva, mindig is ezt akartam, itt az idő. Úgy se fog feltűnni senkinek sem a hiányom, nem is fáradoztam búcsúlevéllel. Na meg nem is tudtam volna bele mit írni. De elég ebből, most tényleg megteszem! Behunyom a szemem, háromig számolok és ugrom: 1....2....3....

Érdekes, nem hallom a csobbanást... Sőt, mintha felakadtam volna valamin. Vagy már meghaltam volna? De hisz nem is fulladoztam. Elfelejtettem volna a halálom? De akkor miért emlékszem az előzményekre? Talán egyszerűbb lenne kinyitni a szemem, mint így vakon találgatni, miközben kitudja, hol lógok és miért.

Lassan, óvatosan nyitom ki és meglátom, hogy a híd és a víz között lógok. Egyből rám tört a pánik, ami miatt ficeregni kezdtem, s erre egy hang ütötte meg a fülemet. -Maradj már! Így is nehezemre esik téged tartani. - óvatosan a hang irányába néztem és egy idegen fiút láttam, aki próbált tartani. Az arcát nem nagyon tudtam kivenni, mivel rám tört a pánikroham. Nem szeretem a magasságot, az idegeneket, és ha hozzám érnek. Csoda, ha ezek után beájultam?