Végzetem

5.

Éjszakás vagyok, amit jobban szeretek. Csendes az osztály, nem mászkálnak látogatók mindenhol összezavarva ezzel a haldoklókat. Sokszor vonják el a figyelmüket, maradásra ösztönzik őket az idegen emberek. Azt hiszik hozzájuk jöttek, egy régen látott rokon vagy barát. Megbocsátást várnak a haragban lévőkkel, enyhülés lenne a lelküknek. De ez nem így működik. Amíg élünk addig legyünk jóba azzal, akit szeretünk, a halálos ágyon elmondott bocsánat semmit nem ér. Nincs súlya ennek a szónak. Sokan hazudnak a betegnek, hogy megbocsátott minden sérelmet, csak hogy ő nyugodtan mehessen el az élők sorából. Közben meg az „ittmaradottak" haragot éreznek, hogy miért most kér bocsánatot? Miért nem éltében próbálta meg helyre hozni a hibákat? Hetekig, hónapig képesek marcangolni magukat az emberek, ami végül átcsap meg nem értett gondolattá. Az idő úgyis megszépíti az emlékeket, pár év múlva már nem tűnik akkora gondnak, míg végül kellemes emlékképpé válnak. Az előbb kísértem el egy 56 éves férfit fentre. Nem volt mellette senki, nem látogatta soha senki. A munkájának élt és ezzel elmart mindenkit maga mellől. Visszaérve végig sétáltam az üres folyosón és leültem a nővér pulthoz egy keresztrejtvény elé. Ma lesz vége, villant be egy érzés.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem egy hang. Fel sem kell nézzek, hogy tudjam Alexa az. Már egyre messzebbről érzem őt. Eddig csak ha mellettem állt akkor égett a testem, most már 400 méterről is. Tudom, ha a közelemben van.

- Igen – válaszolok, de ugyanúgy az újságot nézem.

- Mindig ilyen szűkszavú vagy csak velem? – ül le mellém szorosan.

- Hangulatfüggő – vonom meg a vállam, majd a remegő kezemet az asztal alá süllyesztem és ökölbe is szorítom. Egyre kevesebb a levegő a közelében, a tarkómnál fogva zsibogni kezd a fejem és a szemem előtt összemosódnak a szavak. Ilyen halálom lenne?! Hogy szépen lassan a közelsége öl meg?! Hogy elveszi előlem a levegőt és a tekintetével lyukat éget a testemen?! Ez a kínhalálom?! Miért nem üt el egy busz vagy lőnek le?! Miért így?! Csendes, észrevétlen gyilkosság... A vállamra rakja a kezét, amit ólomsúlynak érzek. Kapkodva aprókat lélegzek, de ez nem elég a tüdőmnek. Kezd kikapcsolni az agyam.

- Jól érzi magát? Nagyon fehér lett! – kérdezi aggódva. Felé fordulok és a szemébe nézek. A kezét átcsúsztatja a tarkómra, majd a homlokomra. Érzem, hogy a szemem barnáról feketére változott. Most már meg sem próbálom visszaváltoztatni eredeti színére. Ismét ott a meglepődöttség a tekintetében a szemem miatt – A szemed...

- Tudom – nyögöm ki nagy nehézségek árán. Legszívesebben ráüvöltenék, hogy tedd már meg! Ölj meg! Legyünk túl rajta! De nem teszem, nem bírom. Csak nézem az ijedt szürke szemeit. Hideg izzadságcsepp csurog végig a gerincemen, amit a nadrágom korca állít meg. Már számon és orromon is egyszerre veszem a levegőt. De még mindig nem jut el az agyamig. A jéghideg levegő marja a torkomat, égeti a tüdőmet.

- Kenza! – szól rám erőteljesen.

             - Ne! – rázom meg gyengéna fejem.