A Véletlen Végítélet című könyv harmadik része. A történet magában olvasva is érthető.
Bűneink megint nyakig másznak a pácba. Végre megismerkedhetünk mindannyiuk foglalkozásával, mindennapi dolgaival és végig követhetjük, ahogy a túlvilági bukottak...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Gula POV
Minden tökéletesnek indult. Talán egy kicsit túl tökéletesnek. Furcsállottam is, hogy minden pontos rendben indult reggel. Pedig általában kapkodni kell az étteremben, hogy minden helyre legyen rakva nyitás előtt. Ma viszont nyitás előtt fél órával már mindenki malmozott. Na, nem mintha panaszkodnék. Kifejezetten örülök neki, hogy kivételesen nem őrültekháza a konyhám a nap közepén.
Az is megeshet, hogy túlságosan megnyugodtam, mert amint megindult az esti nagy forgalom, mikor alapból is mindenki elveszti a fonalat, betoppant minden étterem legrosszabb álma. Még le sem ült, még nem is jött pániktól csapkodva a főpincérem, én már tudtam, hogy kritikust kaptunk.
Abban a pillanatban megéreztem, ahogy betette a lábát a küszöbön, bár lehet, hogy csak Renè megfigyelőképessége miatt vettem észre, de akkor is sikerült észre vennem és mondanom sem kell, hogy attól a pillanattól, hogy a konyhán megtudták, hogy milyen vendégünk van, az egész napom pontos rendje egy másodperc alatt köddé vált és most bolondok háza van.
Eltart egy darabig mire legalább annyira le tudok mindenkit nyugtatni, hogy a munkájával tudjon foglalkozni. Nem vagyok ostoba, tudom mekkora nyomás egy kritikusnak főzni, de nem hagyhatom, hogy a pánik elnyelje az éttermem. Könyörgöm, hogy nézne ki, hogy démonokkal és angyalokkal harcolok, több száz éve élek és nem tudok rendet rakni egy egyszerű konyhán?!
A szerencse mellém áll, így viszonylagos összeszedettséggel tudjuk végigvinni a vacsorákat. Azonban nem lennék én, én ha nem a legrosszabbat kapom utoljára. Még szép, hogy a kritikusnak a legnehezebben elkészíthető desszertet kellett választania. Szegény kuktám, már falfehéren áll a pult mellett. Ekkor döntök úgy, hogy besegítek. Szinte szó szerint érezem, ahogy a csapatom megnyugszik, mikor kézbe veszem a kritikus rendelését és a többit rájuk hagyom. Olyan, mintha levettem volna a vállukról a világ legnagyobb terhét. Pedig ez csak egy sütemény.
Az embereknek lehet sokat jelent egy-egy ilyen kritikus jó megítélése, nekem viszont szinte semmit. Kaptam már hideget és meleget is életemben. Ez az étterem is csak ideig óráig fog működni, aztán nyithatok egy újat, mint mindig. Úgyhogy egyáltalán nem számít mit mond a kritikus. Csak azért vettem át a feladatot, mert nem szeretem, ha túlságosan rágörcsölnek a dolgukra. Ez nem egy olyan munkahely, ahol idegbajba akarjuk küldeni a dolgozókat.
Szokásomhoz híven dúdolva készítem el a desszertet, majd csak, hogy kicsit a kritikus orra alá dörgöljem, hogy hidegen hagy, mit mondd úgy döntök, hogy azért se én fogom kivinni, pedig nálunk etikettileg meg van határozva, hogy minden vendég utolsó rendelését én viszem ki. Könnyű kitalálni, hogy mindenki meglepődik, mikor egyszerűen kiadom a tányért és visszafordulok a konyha felé.
- Munkára! Nem színházban vagytok! - Kuncogok, ahogy megint beállok a többiek közé. Percek telnek el, mikor falfehérre váltan megjelenik a főpincérem, vagyis majdnem nekimegyek, mikor kivinni készülök egy rendelést. - Mi a baj? - Kérdezem ellépve mellette.
- A kritikus úr látni kíván főnök. - Suttogja olyan halkan, hogy én is alig hallom. Arcomra felszalad az Avaritiatól tanult játékos vigyor, ahogy tiszta hangon, hogy kint is hallják megszólalok.
- Nincs kivétel! Kivárja a sorát! - Vállam felett visszapillantok és látom az arcokat a konyhában. Azt hiszem most úgy rájuk hoztam a szívrohamot, hogy percekig így fognak maradni. Én nyugodtan megyek ki és teszem le a rendelést a házaspár elé. Kedvesen mosolygok rájuk.
- Jó étvágyat és sok boldogságot kívánok! Megtiszteltetés, hogy nálunk ünnepelnek! - A hölgy fülig pirul, a fiú pedig a nyakát vakarja. - Vidd el sétálni az éjszakai utcákon, imádni fogja! - Suttogom a fiú fülébe, ahogy megveregetem a vállát, majd tovább megyek. Most a kritikus előtt megállva.
- Beszélni kívánt velem uram? Valami talán nincs az ínyére? - Kérdezem oldalra billentve a fejemet. Azt hiszem, ha Avaritia most látna már hasát fogva nevetne és a földön fetrengene. A kritikus arca felér a legjobb viccel is.
- Egyáltalán nem erről van szó! Minden tökéletes volt, csak szerettem volna, ha tudja, hogy hogyan értékelem az éttermét. - Arcom erre elkomolyodik, majd meghajolok előtte és elfordulok. - Hová megy?
- Nem vagyok kíváncsi az értékelésre! Akármit is mondd, nem változtatok semmin! Ha meg dicsérni akar, azt feleslegesen teszi! A szavaknál a tekintetek és az üres tányérok ezerszer többet mondanak! - Nézek vissza rá a vállam felett, ahogy visszamasírozok a konyhába.
Miután távozik a kritikus lassan mi is bezárunk. Mindenki távozik, vendék és dolgozók egyaránt. Kiürül a nyüzsgő épület. Egyedül maradok benn. Elrendezem a pultot, majd megint bemegyek a konyhába, de a tiszta rend helyett, amit hagytam káosszal találom szemben magam. Az edények repkednek a levegőben koszos vizet és ételmaradékot hajigálva minden irányba.
~ Ez aztán a felfordulás! Hogy a csodába történt ez? Nem érzek semmi démoni behatást! ~ Hallom meg lelkemben bűntetésen hangját. Bár a tény, hogy nem démonok csinálják ezt a hacacárét, nem nyugtat meg. Attól még kárba ment az egész munkám és minden a feje tetején áll. A tehetetlenségtől lefagyva állok a konyhaajtóban, magamban azt latolgatva vajon ki lehet ezért felelős. Mert az biztos, hogy nem ember. Ezt nem lehet megcsinálni egyszerű emberi korlátok között. Viszont azt is tudom, hogy ez most nem Avaritia volt, mert őt jelenleg lefoglalja a világbank. De akkor mégis ki? Agyamban a gondolatok sebesen cikáznak, majd mint derült égből a villámcsapás, belém hasít a felismerés. Haragosan kiáltom el magam az előttem cikázó lábasokat nézve.
- INFERNO!!!!
------------------------------------------------------ Köszönöm az olvasást, remélem tetszett 😃
