A Véletlen Végítélet című könyv harmadik része. A történet magában olvasva is érthető.
Bűneink megint nyakig másznak a pácba. Végre megismerkedhetünk mindannyiuk foglalkozásával, mindennapi dolgaival és végig követhetjük, ahogy a túlvilági bukottak...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Acedia POV
Teljes nyugalom van ma a múzeumban. Ez alapból nem is lenne meglepő, hiszen csak nem főszezon van, nyaralások szempontjából, de ma még a szezonon kívüli nyüzsgéshez képest is kevés mozgás van. Na, nem mintha én ezt annyira bánnám. Sokkal jobban szeretem a nyugis napokat, mint mikor mindenki fel alá rohangál, mert tele van minden turistákkal.
- Pandora!!! - Fújok egy nagyot, mikor meghallom a főnököm hangját. Arcomra varázsolok egy műmosolyt, ahogy megfordulok és hátam mögé rejtem a kezeimet. Nem kell neki tudni, hogy éppen Helenevel játszottam. Így is bogarasnak tart.
- Igen? - Nézek a felém közeledő férfira, aki szokásától eltérően vigyorog. Rossz előérzetem van. Vannak olyan emberek, akik esetében tudod, hogy valami nincs rendben, ha mosolyognak. Na, ő is egy ilyen ember. Úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy elkezdtem aggódni.
- Két dologról szeretnék veled beszélni! - Áll meg előttem, mire kérdőn nézek rá. Percről percre rosszabb lesz ez a beszélgetés pedig még el se kezdődött rendesen. - Először is. - Elszomorodik, amitől megint csak megijedek. A főnök nem szokott így viselkedni. Komolyan néha olyan érzésem van, hogy ridegebb, mint Inferno, de most nagyon nem önmaga. - Sajnos, ma neked kellene éjjel benn lenni. Megoldható?
- Már számítottam rá. Azok után, hogy mennyit maradtam ki. - Vonom meg a vállamat. Különben sem zavar az éjszakázás. Jól el tudok lenni Helenevel, aztán, ha elaludnék majd felkelt, ha baj van.
- Ennek örülök. - Mosolyodik el megint. - Másodszor pedig. Izé... - Jobb kezével elkezdi a nyakát vakarni, én pedig kíváncsian figyelem hátha befejezi a mondatát. - Mi lenne, ha... Akarom mondani, lenne-e kedved... Vagyis eljönnél velem vacsorázni? - A szemeim szó szerint kitágulnak.
~ Helene szerint lett egy hódolód. Luxuria ennek nem fog örülni! ~ Csicsergi lelkemben a bűntetésem.
~ Mintha ez az elmebeteg labdába tudna rúgni Rafael mellett! ~ Kuncogok magamban, mire a lány a lelkemben helyeselni kezd. Gondolataim a reménykedő férfire terelem magam előtt, majd lassan megszólalok.
- Ez most egy randevú meghívás akart lenni? - Kérdezem, le nem véve róla a tekintetem.
- Annak indult. - Vallja be fülig pirulva.
- Akkor nem! - Mondom teljesen nyugodt hangon. Ahogy elfordulok tőle, magam elé tartva Helenet, hogy ne lássa meg. El is tüntethetném, de minek pazaroljam arra az energiámat?
- Nem? - Néz rám meglepetten. - Csak nem van valakid?
- Ha nagyon tudni akarod, igen van. - Mosolyodok el halványan, ahogy beugrik a spanyol bűn arca. Lehet, hogy meg kellene látogatnom a hétvégén. Igen, ez lesz a legjobb, ma este fel is hívom.
- Értem... - A főnököm hangja teljesen megváltozik, sokkal sötétebb színezetet vett. - Biztos ezt a vackot is tőle kaptad! - Rántja ki kezemből a bűntetésem. - Mégis mit szeretsz ennyire ebben a rongybabában? - Lassan fordulok felé, arcomat sötét tekintet uralja. Mind ilyenek vagyunk mi bűnök, ha a bűntetésünkről van szó. Senkit se hagyunk, hogy hozzájuk nyúljanak.
- Add! Ide! - Mondom olyan gyilkos hangnemben, ahogy csak kevesen hallanak beszélni, miközben kinyújtom a kezem a férfi felé.
- Minek? - Rázza meg a kezében, majd forgatni kezdi a bűntetésem.
- Add ide! - Ismétlem meg magam.
- A szemétre való ez a régi vacak! Annyi szép dolgot tudnék neked adni... - Nem hagyom, hogy befejezze. Egy pillanat alatt termek előtte. Tekintetem véresen komoly.
- Utoljára mondom! Add ide a babát, ha élve akarsz innen távozni! - Sziszegem Helene felé nyúlva.
- Ugye most csak viccelsz? - Arca gúnytól torzul el.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel? - Nézek bele a szemeibe, mikor hozzáérek a bűntetéshez.
- Nem! - Engedi el a babát, amit azonnal a keblemre ölelek, akár egy anyuka a kislányát. Simogatni kezdem a fejét.
~ Helene nagyon félt! Ne hagyd, hogy a csúnya bácsi bántsa! ~ Sírja a bűntetésem. Néha tényleg kisgyerekként viselkedik.
- Ssssss... Itt vagyok! Semmi baj, Helene, megvédelek! - Suttogom a babának a karjaimban. - Soha! Érted? SOHA! Ne nyúlj hozzá! - Fordulok a férfihez, majd se szó se beszéd elfordulok és nagy lépésekkel felmasírozok az Athéni akropolisz múzeum legfelső emeletére. Ki kell engednem a gőzt, mielőtt megfordulok és valami olyat teszek az emberrel, amit nem lehetne egy bűnnek tennie.
Mikor sikerül valamennyire lenyugodnom felhívom Luxuriat, de nem veszi fel, amit kicsit furcsállok, de csak megrántom a vállam, mondván, hogy majd próbálkozok később. A múzeum lassan bezár, én pedig elkezdem az első körutamat a termeken. Egy éjszaka körülbelül hatszor járok körbe. A többi időt a biztonsági szobában töltöm a kamerák előtt. Hol Helenevel beszélgetek, hol szundítok, hol pedig egyszerűen álmodozok.
Második körutamat kezdem meg, mikor furcsa hangokra leszek figyelmes. Összeráncolom a szemöldököm és a kezemben tartott Helenet elengedem, a baba a levegőben lebeg mellettem. Kinek kell a pisztoly, ha van bűntetése is? Halk léptekkel közelítem meg a raktár szobát. Itt azok a szobrok vannak, amik éppen restaurálás alatt állnak.
Lenyomom a kilincset, majd belépek a terembe, ahol fel van kapcsolva a villany és legnagyobb meglepetésemre a szobrok egymással vitatkoznak és szinte szó szerint egymásnak ugranak. Teljesen lefagyok, azt se tudom, hogy ez mégis hogyan lehetséges. A szobrok nem tudnak maguktól életre kelni.
- Oh, drága kis hölgy közölné az én édes feleségemmel, hogy nem tehetek róla, hogy letörték a karját. - Néz rám kérlelőn a Zeuszt ábrázoló szobor. Mire hirtelen minden szobor kérésekkel bombáz meg.
- Elég! Egyszerre egyet! Könyörgöm szobrok vagytok! Tegyétek le az ülepetek valahova és hallgassatok el, mielőtt felveritek az egész várost! - Morgom, mivel rájövök, hogy lőttek az esti alvásomnak. Ezeket valahogy el kell tüntetnem.
Majd megoldom valahogy Helene segítségével. Csak arra lennék kíváncsi, mégis kinek tett az jót, hogy így elbánt velem? Ember nem lehetett. Ilyet nem tudnak csinálni. Valami természetfeletti kellett, hogy legyen. De ki? A bűnök? De melyik? Egyiknek sem volt rá oka... Hacsak... Arcomon tisztán tükröződik a csalódottsággal vegyes harag, ahogy rájövök a dolgok nyitjára. A szobrokkal és a problémákkal mit sem törődve ordítom el magam.
- INFERNO!!!
------------------------------------------------------ Köszönöm az olvasást, remélem tetszett a rész 😃
