Végzetem

6.

- Kenza! – szól rám erőteljesen.

- Ne! – rázom meg gyengén a fejem. Egy tántorgó férfit látok meg a szemem sarkában. Elszakítom a pillantásom Alexa szemeiről és férfit kezdem nézni. Rögtön felugrom a székemből, hiszen egy kés van nála.

- Maga itt orvos? – kérdezi fenyegetően a férfi Alexától.

- Igen – hebegi félve. Egy pillanat alatt megszűnik a szenvedésem, ahogy meghallottam a félelmet a hangjában. Újra erős lettem, saját magam vagyok.

- Miért nem mentette meg a feleségemet?! Meghalt! Maguk miatt meghalt! – magyarázza sírva közben a késsel hadonászik maga előtt. Észrevétlenül megnyomom a vészjelző gombot. Pár percig ki kell tartanunk, míg ideérnek az őrök. Ha csak magam lennék nem félnék, hiszen én sérthetetlen vagyok. De itt van Alexa, ő halandó, én meg miatta vagyok az. Fülemben csengenek Frida szavai, hogy a végzeted mellett sebezhetővé válsz. Nem biztos, hogy ő öl meg, lehet, hogy egy véletlen baleset ér mellette.

- Mi mindent megtettünk a feleségéért! De olyan súlyos sérülései voltak, hogy nem tudtunk rajta segíteni – magyarázza Alexa és közben ő is feláll a székéből.

- Nem hiszek magának! Megölték! – csattan fel a férfi. Belép a kétoldalt nyitott pult mögé és közelít felénk. Megfogom Alexa karját és magam mögé húzom. Ha legalább nekem az a sorsom, hogy meghalok, legalább ő élje túl. Hadd legyen boldog és éljen sokáig! Helyettem is!

- Uram! Nyugodjon le! Tegye le a kést és üljünk le megbeszélni a történteket – mondom nyugodt hangon. Érzem, hogy elmúlt a félelmem, és a helyére nyugalom szállt. Tényleg nem kerülhetem el a sorsom...

- Nem beszélünk itt meg semmit! – lépett még közelebb a férfi. Markába fogta a kés élét és megszorította, amitől kiserkent a vére – Meghalt! Nincs mit megbeszélni! Maguk tehetnek róla! Csak is maguk!

- Mi mindent megtettünk – szólal meg a hátam mögül Alexa remegő hangon.

- Ha így lenne akkor élne a nejem! – ordítja a férfi és a késével felém suhint. Az első elkerült, de a következő már nem. Érzem a kés pengéjét a hasamban. Fájdalmasan kapok oda, kezeim között folyni kezd a vérem. Hátrébb lépek és ezáltalán Alexa is. Csak ő élje túl, kérlek! Ekkor megjelennek az őrök és másodpercek alatt leterítik a férfit. Nekivetetem a hátamat a falnak, kezemet még mindig a hasamra szorítom

- Kenza! Jól vagy? Mutasd! Kérlek! – lép elém Alexa.

- Ne! – szólok rá. Érzem, hogy kezd szűnni a fájdalmam. Csodálkozva húzom fel a pólómat és szúrt sebem helyett már csak apró kis vágás van. Beforrt, meggyógyult! Meglepetten nézek Alexa szemeibe – Nem öltél meg!

- Láttam, hogy beléd szúrta a kést! Véreztél! – fogja meg a hasam, majd újra a szemembe néz.

- Nem! Az nem az én vérem volt. A pasi vére – hazudom – Engem csak karcolt!

- De lyukas a pólód – fogja meg az említett ruhaneműt. Szerencsére nem tudja folytatni a faggatást, mert hirtelen ellepik az osztályt az orvosok és nővérek. Pár perc múlva megjelenik a rendőrség is. Kifaggatnak minket és felveszik a jegyzőkönyvet. Folyamatosan érzem magamon Alexa tekintetét, látom rajta, hogy nem érti a helyzetet. Én sem, meg kellett volna haljak! Hiszen ő az én Végzetem! De begyógyult a sebem mellette és elmúlt a szorító érzés is! Alig várom, hogy végezzek és hazamehessek Fridához, ő biztos tud erre magyarázatot adni. Amint a rendőrség elvonult minket leváltottak. Az öltözőbe siettem, lekapkodtam magamról a véres pólómat és a kukába dobtam. Felvettem az utcai ruhámat és már léptem volna ki az ajtón mikor Alexa betoppant.

- Tartozol egy magyarázattal! Láttam, hogy megszúrtak! Véreztél! – támadt nekem egyből.

- Nem jól láttad! Nem szúrt meg, csak megkarcolt.

- De jól láttam, hogy hasba szúrt – jelenti ki határozottan és keresztbe fonja a karját maga előtt. Szürke szemei értetlenséget és haragot sugároz egyszerre, ami engem újabb különös érzéssel tölt el.

- Alexa, figyelj! Szerintem a sokk miatt van ez. Pihenj le, aludj egy nagyot – próbáltam lerázni.

- Nem! És a szemeddel mi van? Most barna a szemed, a pultnál, amikor rám néztél akkor fekete volt!

- A fényviszonyok miatt feketének látszódott. Kialvatlan vagy – mosolygok rá szelíden és lépnék ki mellette, de az ajtónak támasztja a hátát.

- Tudom, hogy eredetileg a jobb szemed kicsit sötétebb barna, mint a bal. Az halványabb barna! Alig észrevehető az árnyalatnyi különbség. Szerintem senkinek nem tűnt fel itt az osztályon! De a pultnál fekete volt! Nem hallucináltam! Ahogy az udvaron sem. Ott is fekete volt, de ahogy pislogtál visszaváltozott barnára – magyarázza a szemembe nézve. Lenézek az ajkaira, majd újra a szemébe.

- Én... - kezdek bele, de nem tudom befejezni, mert átkarolja a nyakam és lágyan megcsókol. Megremegek az ajkaitól, a gyomrom görcsbe rándul. Újra gyengének érzem magam, de nem haldoklóan gyengének, mint az előbb a pultnál. Valahogy másként... Közelebb húzom magamhoz és vadul csókoljuk egymást. Hirtelen belém villan egy régi, ismerős érzés és ellépek tőle – Mennem kell.

- Kenz... – hebegi, de én már a folyosón vagyok. Kilépek az épületből és az utcán sétálok. Behúzódok egy sötét utcába, majd madárként szállok ki onnan. Őrjítő szabadságérzet lett úrrá rajtam, szélsebesen repülök. Elmegyek a kedvenc erdőmbe és farkasként sétálok a fák között. Átjár az állati ösztön és féktelen futásba kezdek. Nem tudom kontrollálni magam, csak hajszolom és hajszolom magam a végtelenbe. Egy kis tisztáson kötök ki, odasétálok a vízhez. A tükörképem helyett Alexa arcát látom magam előtt. Ijedten ugrok hátra és változom vissza emberré. Végigfekszem a fagyos földön és csak meredten nézem a csillagokat. Alexa csókja mintha helyre rakott volna. Olyan mintha vele lennék teljes, mintha egész életemben rá vártam volna. Csodálatos érzés, boldog vagyok végre! Vele akarok lenni, érezni akarom újra és újra! Azután bevillan Frida. Felpattanok és már madárként szállok tova.

- Frida! – repülök be a nyitott teraszajtón, és változom vissza emberré. Hátrahőkölök, ahogy Alexát látom meg magam előtt. Kezében a véres pólómat virít.

- Kenza! – lép elém Frida szigorú tekintettel – Add a karod!

- De... -nézek rá értetlenül.

- Kenza! A karod! Alexa te pedig állj mellé és fogd meg a másik kezét! – utasít minket Frida fagyos hangon. Alexa mellém áll és összekulcsolja az ujjainkat. Jól eső érzés kerít hatalmába, háttérbe nyomva a vad, szabadságért kiáltó énemet. Elmosolyodok a kezünkön és rá pillantok. Ő is boldogan mosolyog rám. Előre nyújtom a szabad karomat, mire Frida egy bicskát vesz elő a zsebéből és mélyen megvág vele.

- Frida! Ezt miért csináltad? – döbben meg Alexa és a vérző sebemre szorítja a kezét. Érzem a fájdalmat, majd pár másodperc múlva ez enyhül és már nyoma sincs a sérülésnek.

- Menj Kenza! Fent már várnak rád! – fordul el tőlem.

- Frida, én... - pánikolok be.

- Ne! Menj! Nagy bajban vagy! Ne várakoztasd meg Őt!

- Rendben – bólintok, majd kilépek a teraszra. Még hátra pillantok Alexára és eltűnök. Mint egy a fényképezőgép vakujának villanása, annyit láthattak belőlem.