Végzetem

7.

Alexa

Tátott szájjal bámultam a teraszra, az előbb Kenza még ott állt, aztán egy villanás és eltűnt. Most vagy álmodom vagy valaki beadott nekem valamit, amitől hallucinálok. Frida felé fordulok, akinek a kezében még mindig a véres kés van. Ijedten hátrálok a kijárat felé.

- Nem kell félned Alexa! Nem bántalak – mondja higgadtan és elrakja a bicskáját.

- Mi az Isten volt ez az egész?! – csattanok fel ingerülten. Megdörzsölöm az arcom, majd megrázom a fejem.

- Ülj le! Elmagyarázom! – mutat a kanapéra. Egy darabig bizalmatlanul méregetem, majd győz a kíváncsiságom.

- Mondd!

- Kenza és én Kísérők vagyunk!

- Mik?

- Ne szólj közbe! Minden elmagyarázok! Mire a történet végére érek mindent megértesz majd.

- Bocsánat – sütöm le a szemem.

- Rendben! Szóval Kísérők vagyunk. Mi kísérjük a halottak lelkét fentre vagy lentre. Ezt hívhatjátok ti mennynek és pokolnak, jó és rossz helynek, nekünk fent és lent. Mi szolgák vagyunk. Egy Főnökünk van. Hogy az Isten-e vagy Jézus vagy az Ördög?! Nem tudjuk, de nem is érdekel minket. Mi csak némán követjük az utasításait, mindig jó döntéseket hoz. Nem vontuk soha kétségbe! Az emberek földi, halandó életük során követnek el hibákat, hol kicsit, hol nagyobbat. Tesznek jó és csodálatos dolgokat. Ezek a tettek alapján dől el, hogy hová kerülnek. A lelkek általában maguktól indulnak útnak. De vannak páran, akik félnek valamitől, nem merik egyedül megtenni ezt az utat. A mi dolgunk, hogy mellettük legyünk és támogassuk őket. Nem irányítjuk őket, hogy merre kell menniük. Ők ezt tudják saját maguktól, és elfogadják. Nem ellenkeznek. Mi megjelenünk és közösen tesszük meg az utat. Nem tudjuk, hogy hová kísérjük őket, nem látjuk egy emberen, hogy lentre vagy fentre kerül, nem látjuk az embereken mikor és hogyan halnak meg. Nem játszunk Mindenhatót! Mi a Kísérők vagyunk és igen vannak más foglalkozások is, de azok nem tartoznak ide. Mi képesek vagyunk bármilyen alakot felvenni, mint láthattad! Kenza parlagi sas szeret lenni – mosolyodik el – Mi nem vagyunk rosszak, nem raboljuk el senki lelkét. Megérezzük, ha kellünk és ott termünk. Amikor elbambulunk két- három másodpercre, akkor úton szoktunk lenni, kísérünk valakit. Az az életben pár másodperc, de abban a világban akár több óra is, attól függ mennyi idő kell a léleknek. A lelkek emberi alakok, csak élők számára láthatatlanok.

- De hogy lettetek Kísérők? Ti miért nem vagytok fent vagy lent? – kérdezem tőle.

- Jó kérdés! A legtöbben erőszakos, kegyetlen halált haltunk. Az életünk sem volt fenékig tejfel, nem érezhettük azt, amit ti. Az igazi boldogságot, a felhőtlen örömet. Nem láttunk csodát, jó tettet! Ezzel kompenzálnak. Újabb esélyt kaptunk, hogy megtapasztalhassuk, hogy az életben vannak jó dolgok is. Ez egy hálás feladat, még ha neked nem is tűnik annak. Van célja a létünknek! Bár Kenza eléggé ki is használja ezt. Benne lévő vadságot nehéz fékezni és én is nehezen tudok ráhatni. Én vagyok az ő vezetője. Figyelem a munkásságát és terelem az úton. Ő kihasználja a képességeit. Imádja mikor madárként szabadon szárnyalhat, sokszor ugrik le magas épületekről, hidakról és az utolsó percben változik át madárrá. Őrülten száguldozik a motorján, amit láthattál is.

- Igen – húzom mosolyra a számat. Frászt hozta rám vele.

- De nem csak saját magára fordítja. Emlékszel arra az ötéves kislányra, akit elütött egy autó. A szülei farkas vonyítást játszottak le neki az utolsó perceiben és még utána is sokáig.

- Igen – mondom és nagyot nyelek. Még előttem van kép, a két szülő a gyerek ágyánál áll és a telefonból folyamatosan farkasvonyítás szól. Hátborzongató, de egyben csodálatos volt.

- Miután Kenza elkísérte a kislányt, este farkasként elment a szülők házához és szüntelenül vonyított az ablakuk alatt. Megvárta míg a szülők felfedezik, majd elszaladt. Ezt a szülők jelnek vélik, hogy a lányuk farkasként él tovább. Ő ilyen, észreveszi ezeket és ha tud segít.

- Tehát bármilyen alakot fel tudtok venni, és hamar gyógyultok. Még valamit? Hová kellett mennie Kenzának?

- A Főnökhöz. Nagy bajban van!

- De miért? – kérdezem ijedten.

- Miattad!

- Miattam?

- Igen, te vagy, voltál az ő Végezete. Ma meg kellett volna halnia, nem lett volna szabad meggyógyulnia a szúrt sebének. Melletted sebezhetőnek kellett volna lennie, azért vágtam meg, miközben fogtad a kezét! De meggyógyult!

- De miért? Miért kellett volna meghalnia? Miféle Végzet vagyok? – kérdezem, mert az egészből semmit nem értek.

- Ez nagyon ritka nálunk. Tízévente, ha egyszer előfordul. Minden Kísérőnek van egy úgynevezett Végzete. De nagyon ritkán találkoznak össze. Lehet a Föld másik felén él, vagy még meg sem született. Kenza a felbukkanásod előtt napokig furcsa érzéssel volt. Majd mikor meglátott téged és mesélt az érzéseiről, akkor tudatosult bennem, hogy ki is vagy te. Ő harcolt ellened, nem ment a közeledbe, került téged és elutasító volt veled. Felesleges próbálkozás volt, hiszen a sors mindenkit utolér. Aki egyszer találkozik a végzetével, annak nincs menekvés. Elköltözhet, elbújhat, de akkor is meghal általa! Neked kellett volna megölnöd, a jelenléteddel, vagy hogy szimplán csak a közeledben van. A támadó megszúrta közvetlenül melletted és ő túlélte! Az elején csak akkor érzett meg téged, mikor mellette álltál, ám az utóbbi időben, ha már csak beléptél a kórház épületébe ő rosszul lett. Fojtogató érzés kínozta. De ez elmúlt, hiszen megcsókoltad és még él. Újra sebezhetetlen és újra a régi önmaga. Mintha megszűntél volna a Végzetének lenni! Ez pedig rendkívül különös, ezért hívták el.

- De vissza fog jönni? Nem bántják igaz? – kérdezem a számat harapdálva.

- Nem tudom, de nem hiszem, hogy visszaengedik. Úgy gondolják, hogy Kenza valahogy manipulálta a sorsát! És csak remélni tudom, hogy nem fogják megbüntetni – húzza el a száját Frida.

- Megbüntetni? Hogyan tudnák?

- Erről nem beszélhetek. Sajnálom! Most már mindent tudsz és nagyon remélem megtartod a titkunkat! Meg amúgy sem hinnének neked! – mondja fenyegető hangon.

- Nem mondom el senkinek! Tudok titkot tartani! Szólsz, ha meg tudsz valamit Kenzáról? – kérdezem és az ajtó felé indulok.

- Miért? Hisz nem is ismered! Nyugodtan elfelejtheted őt.

- Nem hiszem, hogy fog menni. Megmentette az életemet! Helyettem szúrták hasba! Megvédett! Hálával tartozom neki. Meg a szemei is előttem vannak, hogy más árnyalatú a két szeme. Meg hogy feketére tud változni, majd egy pillanat múlva újra barna. Ezt nem lehet elfelejteni!

- Te észrevette a különbséget? – néz rám döbbenten Frida.

              - Igen! – bólintok, majdkilépek a lakásból. Hazafelé sétálva a hallottakat próbálom értelmezni ésfelfogni. Ha nem láttam volna saját szemmel a gyógyulást és sasból emberréváltozást nem hinném el, de így igen. Féltettem Kenzát, nem akartam, hogybántsák, hogy baja legyen. Remélem Frida téved és hamarosan újra láthatom őt.Hazaérve végigfeküdtem az ágyamban és újra végigjátszottam az eseményeket, atalálkozásunkat Kenzával, azt a pár beszélgetést, a szemeit, a csókot. Amiótamegláttam az eligazításon másra sem tudtam gondolni, csak hogy megcsókoljam. Mosthogy megtörtént az első csók, kiderült, hogy az volt az utolsó is...